Májustól Zirc Városi Önkormányzat látja el a helyi személyszállítási közszolgáltatást gazdasági társasága, a „Zirci Városüzemeltetés” Nonprofit Kft. üzemeltetésével. Ezt a tevékenységet több mint harminc éven keresztül a közlekedési vállalat végezte. Új állomáshoz, de nem a végállomáshoz érkeztünk a helyi járat történetében: a busz továbbra is megy a városban.
Palkovics Jánosné sz. Holl Katalin Rómer Flóris utcai lakos örül, hogy a szolgáltatás működik a továbbiakban is, ugyanakkor szeretné köszönetét kifejezni a korábbi szolgáltatónak, a „Volánnak”, melyről csupa-csupa jót tud mondani, és nemcsak a saját, hanem mások véleményét is tolmácsolja.
Kati nénit az otthonában látogatjuk meg, hogy meséljen nekünk egy kicsit a múltról, milyen történeteket őrzött meg emlékeiben a járatról, mit jelentett számukra akkor ez a szolgáltatás. Stílszerűen helyi járattal utazunk a helyszínre, a 10.10 perces járattal. Gyorsan megtelik az utastér a Rákóczi téren, több generáció alkotja az utazóközönséget, a csomagok mellett még egy műanyagmotornak is sikerül helyet szorítani. Azért láthatóan elkel majd a nagyobb befogadóképességű busz, nem volt hiábavaló a képviselő-testület erre irányuló döntése.
A Kossuth utcában – ahol az újonnan kialakított megállóhellyel a háziorvosi rendelő összeköttetésbe került az Erzsébet kórházzal – ezúttal nincs felszálló, először a Bakonybéli úton állunk meg. Bérletet mutatnak fel a sofőrnek, aki azt udvariasan megköszöni. A Viola utca összeköttetésével megérkezünk a „Rómerbe”, amely zöld színekben pompázva várja a buszt. És várja Kati néni is, ezúttal azonban nem utazik vele, csak az egyik utas elé jött ki nagy szeretettel. A fülledt meleg már május végén beköltözött a lakóházak közé, így hát egy hűs szobába húzódunk, s ott kezdünk el beszélgetni.
Kati nénit először az életéről kérdezem, s mint azt megtudom, nem volt könnyű gyerekkora, három éves volt, amikor elvesztette édesapját, édesanyjuk egyedül nevelte az öt gyermeket. Összetartó testvérek voltak. Ő a József Attila szálló konyháján kezdte meg a munkát, volt sütőiparban raktáros, majd húsz évig az óvoda konyháján dolgozott, onnan ment nyugdíjba. Házasságukból két gyermek született, és négy unokának büszke nagyszülei. Férje – aki nyolcvan év felett is aktívan dolgozik a kertben – villanyszerelő volt a bányában. 1970-ben építkeztek, akkor még csak néhány házhely volt itt.
Kati néni a kezdetek óta utazik helyi járattal, és jelenleg is igénybe veszi a szolgáltatást. Nagyjából be tudja határolni, hogy mikor indult be a közösségi közlekedés Zircen, de ha már visszakalandozunk az időben, szeretnénk biztosat tudni. A korábbi szolgáltató ÉNYKK Északnyugat-magyarországi Közlekedési Központ Zrt. helyi forgalmi irodájának közvetítésével sikerül beszélnünk Schvéger Imre egykori Volán-dolgozóval. Ő volt a helyi járat első sofőrje, ezért napra pontos dátummal tud szolgálni: 1984. szeptember 29-én kezdte meg körútját a busszal. A szolgáltatás tehát egyidős Zirc várossá válásával, társadalmi igényét pedig a településközponttól távolabb kiépülő lakótelepek váltották ki.
Palkovics Jánosné nem felejti el, hogy még az akkori tanácselnök is fent ült a buszon, körbement vele az útvonalon. – 80-90 forint körül volt kezdetben a bérlet. Később, amikor 180 forint lett, voltak, akik sokallták, de én azt mondtam, egy cipőtalpalásért többet kell fizetni, a bérlettel meg annyiszor utazhatunk, ahányszor csak akarunk! – idézi fel a helyi járat „hőskorának” tarifáit, és név szerint is sorolja azokat, akiknek felmutatták a bérletet: készséges, figyelmes, kedves, jókedvű sofőrként élnek emlékeiben valamennyien, előfordult, hogy egy kis finomsággal is meglepte őket a volán mögött.
A 180 forintos bérletáron eltöprengek kicsit. Most a vonaljegyért fizettem kettőszázat. Innen is látszik, hogy tényleg nagy múltja van a helyi járatnak Zircen, tekintélyes életkort tudhat magáénak.
A járatoknak megvolt és tulajdonképpen a mai napig meg is van a sajátos utazóközönségük. A reggeli hetes, fél nyolcas az „iskolás busz” nevet kapta, a fél kilencessel pedig többnyire háziasszonyok utaznak, akik bevásárolni mennek a városba, elintézik hivatalos ügyeiket, a buszon pedig jóízű társalgások folynak, megvitatják például, hogy ki mit főz ebédre. A cipekedésben is nagy segítséget jelent a helyi járat, amely a „kukoricaföldi” elnevezést örökölte, hiszen kezdetben csak ebben a városrészben közlekedett, később bővült az útvonala, ment fel az erdő alá is. Kati néni fontosnak tartja azt is hangsúlyozni, hogy a szolgáltató mindig is kulturált, tiszta járműveket biztosított az utasoknak.
Reméli, hogy a helyi járat még sokáig fogja szolgálni a városlakókat. Ő már több mint harminc éve utazik vele, érthető, hogy egy kicsit a szívéhez nőtt, és nem egyedül van ezzel így. A menetrendet is pontosan tudja, nem kell elmennem a tábláig, hogy megtudjam, mikor érkezik a következő busz.
Ránézek a mobilórámra. Várni kell a járatra egy kicsit, mert most valahol a város másik részében teljesít szolgálatot. Gyalog indulok el. Elhagyom az utcát, ahová a busz hamarosan meg fog érkezni. Ki tudja, hányadszor a története során. De nem is ez a lényeg, hanem az, hogy jön. Jön, mert várják.
Kelemen Gábor