A következő beszámolót - kérésünkre - olvasónk, Bajnok Miklós juttatta el hozzánk. A Szent Jakab-út (közismert nevén El Camino) tizenkét évvel ezelőtti bejárásának akkor leírt élményeit tartalmazza.
Az El Camino elsősorban természetesen a zarándokok nagy álma, azonban a rendszeres túrázók számára is hatalmas kihívás. A személyes hangvételű leírásból közvetve átélhetjük azokat az érzéseket, amelyek ránk várnak, ha nekiindulunk. Jól érzékelteti, hogy az ilyen vállalkozások sikeres teljesítésének csak egyik fele a fizikai felkészültség, a másik, éppen úgy nélkülözhetetlen fele a mentális erő. Arra is készüljünk fel, hogy a célba testileg-lelkileg más (jobb!) emberként érkezünk meg, mint amilyenként elindultunk.
A neten rengeteg információt (szervezési, pénzügyi tanácsokat) találunk a gondos előkészületekhez (Budapesten ilyen klub is működik), ha be akarjuk járni, vagy élménybeszámolókat, ha csak olvasni akarunk róla. Van olyan hírünk, hogy zirci(ek?) is végigjárta(ták?) már.
A terjedelmi okokból a következő bejegyzésben csatolt képek is a szerző felvételei, de mert nincsenek beazonosítva, ezért hangulati aláfestésként - nem feltétlenül időrendben - csatoljuk őket. Az eredeti, tizenkét évvel ezelőtti szövegben a hivatkozásokat a szerkesztő utólag helyezte el.
Az út...
Amikor tíz éves voltam anyám a fejébe vette, hogy a nyári szünetben valamilyen formában hasznossá kellene, hogy tegyem magamat. Ez időben Kishartyánban laktunk, kb. 600 lakosú községben, apám tanácstitkár volt, ismert és népszerű ember, anyám pedig női szabó, amellett népi és társas táncot tanított a faluban, illetve színdarabot tanított be és főzőtanfolyamot szervezett. No szóval kerített egy embert, aki elvitt magával a falutól kb. 3 km-nyire levő erdőbe, és ott megmutatta a száraz, lehullott faágak összegyűjtésének, zsákba rakásának tudományát, majd együtt visszajöttünk és ezzel meg volt a betanítás időszaka. Anyám értésemre adta, hogy szeretné, ha mindennap hoznék egy zsák fát, mert hogy az milyen jó lenne télire, meg aztán akkor ő hogy szeretne. Így aztán másnap elindultam egyedül az előző nap tapasztalata alapján. Elérkeztem az erdőbe, illetve annak szélére. Az árnyékok játéka, a zajok, neszek, madarak énekei, ágak reccsenései, mind-mind félelemmel, riadalommal töltött el. Majd elmentem másnap, és harmadnap, és az iskolakezdésig minden nap. A riadalomból megszokás, majd vonzódás és szenvedély lett. Mindig beljebb és messzebb, különböző irányokba haladtam. Mentem már vasárnap is, amikor a fahordás nem volt kötelező, és jutottam el az erdőn keresztül tőlünk nem messzire levő falvakba, de városba is, így Salgótarjánba, ahol semmi dolgom nem volt, csak egyszerűen becserkésztem magamnak. Ez a szenvedély végig kísérte eddigi életemet.
A természetjárás mellé kapcsolódott a nagy és egyre nagyobb távolságok megtételének próbatétele is. Kb. 30 éves lehettem, amikor még a túrázásaim egyéni, illetve családi jellegűek voltak, elhatároztam, hogy megteszek egy nap alatt Debrecenben a Zsuzsi vonat mentén egyvégtében 50 km-t. A dolog sikerült, és nagyon büszke voltam magamra. Nem sokkal utána olvastam az újságban, hogy van bizonyos Kinizsi 100 km-es szervezett túra, amelyen sokan indulnak és a távolságot 24 óra alatt kell teljesíteni. Ez nagyon megmozgatta a fantáziámat. Akkoriban havonta 200 kilométereket futottam, 20-30 km-es adagokban, de mégis nagyon kishitűen, félszegen mertem rá jelentkezni. Löki Jancsi barátom akkori sógora, aki ebben a műfajban profinak számított, ő vett a szárnyai alá és istápolt az út során. Teljesítettem.
És innentől nem volt megállás. A folyamatot minőségében emelte az, hogy tagja lettem a teljesítménytúrázók egyesületének, és szervezett formában, sokad magammal, egyre nagyobb és nagyobb távolságokat ostromoltam. A minőség alatt értem, hogy már nem csak a természet varázsa, a teljesítmény euforikus érzete, hanem kitűnő, remek emberek ismeretsége, barátsága, személyes varázsuk, légkörük is vonzott. Nos, hát így lettek sorozatban lejárva a Kinizsi százak, a BEAC maxik, a debreceni 200 km-ek, a Zala 130-ak, a Mátra 115, a Szent István 250, a Balaton körüli 240, hogy csak a legnagyobbakat említsem.
Az interneten keresgélve akadtam rá a Szent Jakab zarándokút leírására, beszélgető fórumára.
„A CAMINO”, A TEJÚT ALATTI ÚT
A „Camino”, vagyis az „út”, Spanyolország északi részén áthaladó, a Pireneusok lábánál fekvő Saint Jean Pied de Port-tól Santiago de Compostela végállomásig tartó, majd nyolcszáz kilométeres zarándokút. A Camino mentén nyomon lehet követni az ereklyék kultúráját, a természet, az ősi művészet és építészet remekeit. A néhol misztikus ködbe burkolózó galíciai táj folyói s fái a régmúlt kelta hagyomány istenségeit, mondáit, manóit és tündéreit idézik. A csillagos ég alatt húzódó útvonal, a Tejút által kijelölt ösvény azonban túlmutat a Szent Jakab apostol tiszteletére emelt Compostela-i katedrálison. Egészen elnyúlik a „világ végéig”, vagyis a Santiagotól kb. 100 km-re lévő Finisterre-ig, ahol a Nap az Atlanti-óceán végtelenjében tér nyugovóra.
AZ EREKLYÉK KULTUSZA
Az emberiség mindig is tisztában volt vele, hogy bizonyos helyszínek szokatlan spirituális erővel rendelkeznek, amely magával ragadja az odalátogatókat, megtisztítja a tudatukat, a „hely szellemének” köszönhetően egy magasztosabb világ közvetlen irányítása alá kerülhetnek. Felismerték azt is, hogy az Istenhez vezető legbiztosabb út az ilyen energiaforrásokat érintő zarándoklat, melynek során a külső körülmények és a belső változások hatására megérinthetik, szóra bírhatják a Teremtőt, személyes üdvözülést nyerhetnek.
A három fő keresztény zarándokút Jeruzsálembe, Rómába, és Santiago de Compostela-ba vezetett, azonban a jeruzsálemi Szent Sír Bazilika 1078-as török kézre kerülésével Jeruzsálem elszigetelődött, és jelentőségteli szerepét a Camino vette át. Évszázadokon keresztül Európa társadalmilag és kulturálisan meghatározó zarándokútja lett, Nagy Károlytól kezdve, Assisi Szent Ferencen át Dante-ig, urak és alattvalók koptatták földjét. Nagymértékben hozzájárult a X-XVIII századi kereszténység, a keresztény művészet felemelkedéséhez. A zarándokút ikonművészetét tanulmányozó történészek felfigyeltek a templomokban visszatérő virágdíszekre, illetve a Nap-szimbólumra, amely a homályos múlt egy darabját, a kelta eredetet bizonyíthatja. Egyébként a Caminot át- meg át hatja a Szent Jakab apostolnak tulajdonított kagylómotívum, úton-útfélen találkozhatnak vele a zarándokok.
A középkorban az ereklyébe vetett hit a korabéli egyetemes világkép hiányának eredményeként született, és megszerzése következetes pusztításokat, szent háborúkat vont maga után. A modern korban a bizalom hiánya, a hagyomány és az egység elvesztése, valamint a közelgő „vég” elmélete odáig vezetett, hogy az emberek kétségbeesve a múlt elképzelt tökéletességében keresnek kapaszkodót, követendő példát. A legmélyebb spirituális élményeket, az ősi relikviákból táplálkozó, torz világ által teremtett, napjainkra azonban már kiapadt forrásoktól remélik, amelyek legalább a háttérbe szorult hajdani isteni pártfogást sugallják. A középkori zarándokok vallási ereklyék után kutattak és hagytak hátra, a modern zarándokok pedig ugyanezeket keresik szenvedélyesen a tegnap emlékei között, a történelmi helyszíneken, a templomokban, a városok romjain, vagy a múzeumok kiállításain. Mindezek mögött misztikus, gyógyító és segítő erőt sejtenek, ugyanazt az esszenciát, amelyet elődeik a különféle szent ereklyéknek tulajdonítottak.
A régmúlt zarándokai igazából csak az igaz hit szellemében vállalkoztak hosszú és veszélyes útra távol az otthonuktól, vallásuk életbiztosítást nyújtott az örök kárhozat ellen. Papjaik prédikációi megszállottan hirdették a Második eljövetelt és az Ígéret Napját, amelyeket a prédikációk helyszínéül szolgáló templomok szobrai és festményei hitelesítettek. A középkor műveletlen, egyszerű emberének tehát nem volt más választása és célja: születésétől fogva egészen a haláláig az isteni megbocsátásért, a szentek kegyeinek elnyeréséért, valamint lelkük megtisztulásáért küzdött. A középkorban, akik elérték Santiagot, megpróbáltak vakmerő kötelességüknek is eleget tenni: elmentek a Finisterre-ben található „Nuestra Senora” kápolnába, a szárazföld utolsó darabjához, amely az óceánba „zuhan”. Ez az élmény felért egy mennyországi ízelítővel, misztikusabb értelemben pedig még a templom fennállása előtti tudás, az elfeledett isteni eredet megszerzését jelentette. A Camino a lemondások, a „vissza a gyökerekhez”, a belső utak megnyílásának, az üdvözülés és az „újjászületés” szimbólumává vált. Napjaink zarándokai a tisztelettétel mellett abban a reményben vállalkoznak a kemény útra, hogy önmaguk megismerésén keresztül közelebb kerüljenek Istenhez, sokszor azonban egyszerűen csak a mindennapoktól való kiszakadás, az új kihívások leküzdése és az utazás öröme a céljuk.
SZENT JAKAB APOSTOL KULTUSZA
Krisztus halála után tanítványai szétszóródtak „világszerte”, hogy a parancs szerint az evangéliumot hirdessék. Jakab Spanyolországba ment, ám néhány éves küldetése nem járt átütő sikerrel. Visszatért Jeruzsálembe, ahol azonban nem sokkal azután, Kr. u. 44-ben Heródes lefejeztette. Követői „felsőbb utasításra” azonnal Jaffa-ba szállították holttestét, ahol csodák csodájára egy hajó várakozott, hogy visszavigye Spanyolországba. Az angyali bizonyságtételben bővelkedő utazás után a Galícia partjainál lévő Ira Flávia-nál értek szárazföldet, nem messze onnan, ahol ma Santiago de Compostela található. Szent Jakab és két követőjének testét egy hegyoldalon temették el, amelyről azonban majd 750 évre megfeledkeztek.
A IX. század elején Pelagius remete látomást látott: egy apróbb csillagokkal körbevett nagyon fényes csillag beragyogta a hegy egyik elhagyatott pontját. Rögvest elmesélte történetét Theodomir püspöknek, és a „megvilágított” helyszínen egy három holtestet számláló sírra, Jakab méltatlanul elhanyagolt nyugvóhelyére bukkantak. II. Alfonso, Asturias királya (791-824) engesztelésképpen kinevezte Szent Jakab apostolt Spanyolország védőszentjének. Tiszteletére sírja fölé templomot és kolostort emeltetett, amelyet rövidesen zarándokhellyé nyilvánítottak, és apránként felépült köré Santiago de Compostela városa. Az első írásos feljegyzések Le Puy püspök Kr. u. 950-ös Camino-i zarándoklatáról tesznek említést.
A MODERN IDŐK ZARÁNDOKLATA
A régi korok emlékei között évente több ezer zarándok fordul meg a világ minden tájáról. Annak ellenére, hogy a Szent Jakab zarándokút eredendően keresztény, mégsem kérnek senkitől sem keresztlevelet, az „érettség” is elegendő. Akik napjainkban vállalkoznak megtételére, többnyire kezdő „túrázók”, akik ilyen komoly célkitűzésekkel, az önismeretért, és ezáltal az egyetemes célok feltárásáért soha sem indultak még útnak. Évezredek óta a zarándokok gyalogszerrel, szamár- vagy lóháton tették meg a hosszú utat Santiago de Compostela-ba, modern világunkban ezeken kívül kerékpáros, vagy autós utazókkal is találkozhatunk. Különösen tavasszal és nyár elején a természet is kegyes hozzájuk: a tündöklő virágos rétek, a zöldellő gabonamezők, az égi tünemények játéka mind-mind hozzájárulnak az Út szépségeinek, esszenciájának feltárásához.
Megszólalt a belső hang, nem követelőzően, de határozottan és tisztán, ezt meg kell tenni, ezt teljesíteni kell. Testemet, ha egyre nagyobb energiával is, de mindig készenlétben tartottam, különösebben nagy megelőző edzésekre nem volt szükségem. Elkezdődött az anyaggyűjtés, információszerzés időszaka. Folyamatosan olvastam az utazas.com fórum oldalait, ahol a már teljesítők és érdeklődők-készülődők ostromolták egymást. Számomra ez volt a leghasznosabb. Elolvastam Shirley MacLaine Camino, avagy „A lélek utazása” című könyvét, amelyből az én makacs materialista hitem csak kevés praktikumot mosott ki. Térképeket, internetes anyagokat szereztem be és rendszereztem. Majd meglévő felszerelésemet számba véve elugrottam Komárnoba, és már így a végén mondhatom, kitűnő, jó minőségű cuccokat vettem fele pénzből. Búcsú a családtól, ilyen hosszú időre, főleg önszántamból még sohasem váltunk el. És elérkezett az indulás napja augusztus 29-e. A tervem az volt, hogy 31-én megérkezem Saint Jean Pied de Port-ba, ott jelentkezem, kiváltom a zarándok útlevelet, rendezem soraimat és másnap, azaz elsején elkezdem az utat. A táv kb. 800 km, az irodalom a teljesítésre 33 napot javasol, én 30 nap alatt szándékoztam megtenni.
29-én, vasárnap 19-kor a Keletiből indult a vonatom Bécsbe. Előtte a Nyugatiban kaptam egy eléggé használhatónak látszó átszállási-csatlakozási menetrendet. Mikor Bécsbe érkeztem, ott kiderült, hogy a számítógép menetrendje eltér a valóságtól, mert hogy Venéziába később érkezünk és így bukik az egymásra épülő rendszer.
08.30. Nem a legjobban kezdődött a nap, ugyanis lebuktam az olasz jeggyel, amely bár érvényes volt, de már egyszer beutaztam vele, és másodszor már szabálytalan. A klajzi elvette az egész jegytömböt, amiben más jegyek is voltak, hatalmaskodva lobogtatta, tette-vette a fejét. Rövid győzködés után visszaadta, de az olasz jegyet vastagon áthúzta és kifizettette a jegyet. Végül is Olaszországon félárú jeggyel a FIP alapján utaztam át, ami 30 euróba került.
08.31 Egy gyors, előre nem tudható csatlakozássorozattal be- és elértem mindent és most 7:50-kor Bayonne felé tartok egy helyi kis vonattal, ami repeszt több mint százzal. Reggel 4:30-kor érkezett meg a vonat Marseille-ből Bordeauxba, a további csatlakozás 7:04-kor. Pár perces topogás a még zárva levő WC előtt - első vendég, kellemes megkönnyebbülés - majd elindultam egy órás városnézésre. Teljesen sötét volt, a menet inkább csak annak szólt, hogy szokjam a közel 20 kilós hátizsákomat. A szakirodalom azt mondja, hogy a hátizsákod a testsúlyod tíz százalékánál ne legyen több. Hát ez több volt, kilencven kilóval indultam el, a zsák, amikor otthon megmértem 18 kiló volt, és akkor még tettem bele másfél liter vizet, meg egy napi kaját. Azért közben beértem a főtérre, ahol gyönyörű katedrális, körülötte az éjszakából itt maradt kábítószeresek riasztó jelenései, valamint a szemetes kocsik zörejei. Az állomáson vettem egy üveg ásványvizet, egy kávét (2 euró) és felszálltam a kis vonatra. 37. órája utaztam, egészen szoros csatlakozással, de sok a személy, amely mindenhol megállt. Egyébként az Évike nevére szóló francia jegy eddig megélt. Marseille-től a helyjegy 4 euró. Állandóan éhes voltam, a szoros csatlakozás miatt nem tudtam semmit venni. Marseille-ben volt öt percem, gyorsan kértem két szendvicset - 8 euró, na tessék! Piát nem ittam, mindenre figyelni kellett. Két éjszaka a vonaton. Az első Bécs-Venézia. Befeküdt hozzám két osztrák csaj, na jó gondoltam – ennyivel még elbírok, de ezek csak állandóan telefonáltak, fejhangon viháncoltak - alvás semmi. A második nap – Franciaország, az éj közepén két átszállás - itt két órát már sikerült. Kezdek kellemesen büdössé válni, helyem mindig van… Láttam a híres TGV vonatokat, visszafelé Párizsig talán majd velük megyek, ha nem lesz túl drága a pótjegy.
09.01. Az első nap végén vagyok a szálláson, túl a fürdőn. Tegnap végül is sikeresen megérkeztem 9 átszállással, rövid csatlakozási időkkel – nem hibáztam, mindezt negyven óra alatt. Bejelentkeztem, hosszas adminisztráció, majd szoba- és ágyfoglalás – 4 euró, a kísérőlap 2. A tegnapi nap kellemetlensége, hogy elemcsere közben elromlott a fényképezőgépem elektronikája, így az első napról nem maradt emlék, pedig lenne miről. Az utolsó vonatról kanadai, japán, magyar én, és sok spanyol szállt le. Alaposan beebédeltem – sok zöldség, fél csirke, kenyér 7 euró., este zöldség – olajos hal 2 euró. Miközben vacsoráztam, megérkezett egy magyar fiú Budapestről, Gábor, kb. 25 éves. A szoba estére megtelt, fürdés-mosás – 18-kor lefeküdtem.
Ma reggel korán, fizikailag-lelkileg feszülten-készen állva a nagy útra 5-kor ébredtem. Fogtam a takarómat, kerestem odakint egy kellemes helyet. Egy dombon voltunk, előttem lent a város és annak fényei, mögöttem a telihold, felettem a csillagos égbolt és szépen, ráérősen jógáztam egy félórát. Kifejezetten felvillanyozódva, hergelten tértem vissza, társaim már ébredeztek.
Az első nap túrája nagyon nehéz volt. Fél hétkor indultunk, teljesen sötétben. Mivel jóval nyugatra vagyunk, így a Nap kelése kb. másfél órával eltolódott. A nagy hátizsákkal kb. 22 km-t, gyakran igen meredeken haladtunk felfelé. Tulajdonképpen a Pireneusok egyik vonulatán, mintegy 1600 méteres magasságban keltünk át rajta Franciaországból Spanyolországba. A fennsíkra felérve óriási oldalszél, szabályosan lefújt az útról, ha nem tartottam magamat keményen. A táj, a napfelkelte gyönyörű. A hegy nem sziklás-gerinces, hanem füves-legelő rendszer, hosszan tartó felső fennsíkkal. Határ, jelzés, határőr sehol - úgy ráérzésre - ez már Spanyolország lehet. A legelésző birkák megfestve, hogyha átkeverednek, lehessen őket mi alapján szétválogatni. Alapvetően egyedül haladtam - a távolságot 7 óra alatt – 28 km, 20-20-10- perces pihenőkkel tettem meg. Az egyik túrabotom oda lett. A hosszan tartó meredek után erősen-hirtelen lejtett az út. Az egyik lépésem során egy nagyon kemény görcs nyílalt a bal lábamba, amely vitt le a földre, a botomra ránehezedve próbáltam fékezni a történést - amely ennek hatására folyamatosan szúródott bele a földbe, ugyanis ott egy évtizedek óta felgyülemlett és összetömörült avarrendszer volt. A roham után a botomat , miután próbáltam kihúzni a csatlakozás mentén, a fele benne maradt.
Ilyen nehéz zsákkal, ilyen meredeken és hosszan még nem voltam, nagyon elfáradtam. Roncesvalles-be érve két órát kellett várni, hogy a zarándokszállásra bemehessek, akkor nyitott, bolt sehol, megebédeltem 9,5 euró. Reggel egészen keveset ettem, majdnem eléheztem. Majd szállás, ágyfoglalás. Óriási terem, kb. 60 nő és férfi, zuhany, mosás, sorban állás, rendcsinálás-vacsora. Nagyon sok múlott azon, hogy másnapra mennyire vagyok képes kipihenni az előző fáradtságot. Az egész túra sikere ezen múlik. Mindenesetre mások is mondják- ez volt a legnehezebb szakasz – át a Pireneusokon.
09.02. Tegnap olyan helyen volt a szállás, ahol egyszerűen nem volt bolt, (sok ilyen volt az út során) be lehetett fizetni egy vacsorára, 7 euró: ráálltam. 12 főt ültettek egy asztalhoz és már előre ki volt készítve egy nagy tányér paradicsomos - picit húsos – makaróni, és négy embernek egy üveg bor. Tömtem a kenyeret tésztával, hogy jó lakjak, majd amikor mindenki megette, mindenkinek hoztak egy nagy tányéron sült halat krumplival és utána még egy joghurtot. Hát minden este kiegyeznék az árral is meg a mennyiséggel is, csak ha előre tudnám kevesebb kenyeret ennék előtte.
Egész nap esett, és még reggel is. Egypáran elindultunk – egy órát áztunk – de utána kisütött. Aranyos, végtelenül rendezett, takaros falvakon mentünk keresztül, sok részemelkedőn – 25 km. Majd amikor beértünk a szállásra, egy negyedórás hatalmas eső – jéggel, csak úgy ömlött az egész falura. A víz a szállásra is bejött az ajtó alatt, így mindenki felment az emeletre, én viszont maradtam, a végire nem ért. Ahol most vagyunk, egy nagyobb falu, bolt még sincsen, úgy hogy megint befizettünk, majd meglátjuk. Itt már 10 euró volt a vacsora, bableves, nagyon kevés hús krumplival – tejberizs – bor.
09.03. A fényképezőgép egy sokkal erősebb kapacitású elemtől rendbe jött, egyébként eszi az elemeket, az olcsótól be sem indul. Vettem egy golyóstollat is. A mai nap keményet mentem, 35 km-t. Estére elérkeztem egy nem is nagyon jelzett szálláshoz, a neve Muruzábal. Egy XII. században épült templomból és egy épületből állt. Kintről érezni lehetett, hogy zarándokszállás, benyitottam, odabent egy nő mosta egy másik nőnek a lábát. Mint később kiderült, ő volt a gazda. Kérdeztem, hogy van e szállás, illetve mennyibe kerül. Ha egyedül vagyok, van – hangzott a válasz – (velem telt meg), a szállás pedig nem kerül semmibe, egyébként is majd rá fogok jönni, hogy van a pénznél sokkal fontosabb dolog is. Kiderült, hogy magyar vagyok, s előkerített egy 25 év körüli fiút, Gábornak hívták, előttem érkezett, szintén magyar. Jött is, szélesen megölelt és ő tolmácsolt mellettem.
A 40 év körüli hölgy mondta, hogy szeretné megmosni a lábamat. Mondtam, hogy ez nekem olyan kínos, közel 40 km-t gyalogoltam, izzadt, koszos vagyok, inkább szeretnék minél hamarább letusolni. A hölgy azt mondta, hogy neki az megtiszteltetés, ha a lábamat megmoshatja, én is tiszteljem meg őt azzal, hogy ezt megengedem. Ezzel aztán levett, és leültem a székre és ő pedig szertartásosan megmosta a lábam. Nagyon zavarban voltam, közben Magdaléna jutott a Bibliából eszembe, aki Jézus lábát mosta meg, de ő utána mást is csinált. Gábor elmondta, hogy a hölgy egy holland férfival él együtt, és a zarándokszállás üzemeltetői, illetve a templom gondnokai, és majd lesz esti program.
A mosás után a hölgy megpróbálta felvinni a csomagomat a szobába, ez is a szertartás része, de mint elmondta ez, első esetben nem sikerült neki, mert hogy nehéz volt a zsák. Miután én felvittem, illetve felkísért - most már érezzem magamat családtagnak - mondta és magamra hagyott. A vacsorát közösen egy asztalnál 14-en fogyasztottuk el, tényleg családias hangulatban. Zöldségleves, sok saláta, rántott karfiol – hagymás krumplival, sok gyümölcs, bor… - vegetáriánus étel volt a kínálat, amelyet én nem is bántam. Ketten voltunk magyarok, a többiek szinte mind különböző nemzetiségűek, brazil, holland, jugoszláv, stb. Itt találkoztam az út általam legidősebbnek ismert férfiével, egy tagbaszakadt, 70 éves spanyol emberrel, akivel egy keveset beszélgettem és a saját jövőmre nagyon sok hitet adott. A vacsora után mindenki kapott egy szál gyertyát és egyes oszlopban elvonultunk a templomba. Ott a nő gépelt oldalakat osztott szét azoknak, aki spanyolul, németül, angolul, vagy franciául beszéltek, amelyen bibliai példabeszédek voltak. Majd a hölgy egy egyházi énekkel nyitott. Hát igen, már 22 óra volt, már régen feküdnöm kellett volna, de a dolog megfogott, a hátamon végigszaladt a hideg, mint máskor is, ha valami gyönyörű dologban van részem. Egy régi, kicsi templomban voltunk tizennégyen, mindenkinél gyertya, és a nő csodálatosan énekelt, ez nekem ámulat és csoda volt, hogy ő itt szolgál, miközben… Utána rövid, váltott felolvasások a kiosztott brossúrákból, és a végén a nő intett Gábornak, aki szintén elkezdett egy dalt. Mint később kiderült, a hölgy előtte elmondta a műsor részleteit Gábornak, aki idehaza lelkes kórustag, és kérte, hogy a végén ő is elénekelhessen egy Kodály dalt latinul. Hát, tessék, hazámtól távol, este tízkor miben van részem! Az ő hangja már szolidabb volt, de megerősítette, hogy a hölgyé gyönyörű, CD színvonalú. Végül egy óra múlva gyertyáinkat elfújva, a hölgy még egy dalt… és elvonultunk. Amikor beértünk a házba, azt mondta, hogy ő most elbúcsúzik tőlünk, előkészíti a reggelit, de akkor nem fog felkelni és mindenkinek jó utat. Elbúcsúztunk, mindegyikőnk megcsókolta. A becsületkassza persze itt is volt, mint sok más helyen, hiszen ebből él, de ő nem volt a nyomodban, amikor reggel elmentél és eldöntötted, hogy mennyit ért meg és mennyit tudsz tenni a dobozkába, tízest tettem.
09.04. Reggelre bedagadt a torkom, már korábban is vacakolt, alig tudtam nyelni, és fáradtan keltem. Az első falu 5 km-re volt, ahová 8:45-kor érkeztem és elhatároztam, hogy az ottani gyógyszertárban kérek rá valamit. Megtaláltam, 10-kor nyit, késedelem, de fontos, megvárom. Sétáltam, vártam, a többiek folyamatosan haladtak el mellettem, majd eljött a negyed tizenegy és nem nyitott. Így aztán dolgom végezetlenül, késve, a legnagyobb melegben mentem 22 km-t, ami nagyon rosszul esett, 17 óra körül érkeztem Estellába. Egy 30 év körüli dagadt fiútól rutinból megkérdeztem, hol van a zarándokszállás – 3 km-re volt, elkísért, nem lehetett lerázni, állandóan beszélt, persze spanyolul. A szálláson félórás sorban állás, óriási viszketegség - ezen a napon nagyon meleg volt. Zuhany, mosás, két dobozos sör, kaja, majd egy csendes helyen írogatok. Majdnem mindegyik ember írogat, jegyzetel, nagy dolognak tartják, amiben most vannak. Végül is itt, Estellába tudtam venni (4 euró) a fájós torokra való szopogatóst, ami némi enyhülést hozott, de tudtam, hogy a megfázás összes tünetein végig fogok menni, torokfájás, nátha, köhögés.
09.05. Jól aludtam, jól ébredtem. A szopogatósditól mérséklődött a torkom fájása, délutánra majdnem elállt. Így egy nagyobb távot, mintegy 40 km-t jelöltem ki. Mikor rákérdeztek két napos holland ismerőseim, hasonló korúak - akikkel szinte azonos ütemben mentem végig az úton, hogy meddig akarok eljutni – és én mondtam – csak annyit mondtak – hosszú, és elnézően mosolyogtak. Én azért a nehéz hátizsák és a nagy meleg ellenére is belehasítottam és 17:30–kor beértem Vianára. Igaz, nagyon mentem, délben másfél órás pihenés, cipőcsere, fejenállás. Mindenki, akivel elindultam, kb. 50 fő, el-el maradtak, erre a szállásra – onnan – egyedül én érkeztem. Négy liter vizet ittam meg útközben, a célban váltani kellett – 2 korsó sör – 4 euró. A szesz még csak egy pillanatra sem csapot meg, úgy éreztem még 12-t meg tudnék inni, de megálltam.
09.07. Kétszer negyven km. Utána elhatároztam, hogy pihenek egyet, azaz tegnap 20 km után 13-kor leálltam Santo Domingosban. Lezuhanyoztam, kimostam, és mivel volt konyha, csináltam egy fenséges kaját. 1 hagyma, 2 paprika, 2 paradicsom, 1 csirkecomb, 2 krumpli, 1 üveg bor – 5 euró. Nagyon jól esett, utána aludtam, majd városnézés, Évikének telefonáltam, majd világoson lefeküdtem.
Ma hatkor indultam. Valaki elpakolta a hálózsákom tokját, nagyon pipa voltam. 11 óráig megtettem 23 km-t. A két holland, aki somolygott, hogy negyvenet megyek, beértek, nyilván a tegnapi 20 km miatt – nem baj, majd meghúzzuk.
09.10. Akárhogy is nézzük, ma a tizedik napja, hogy úton vagyok. Hornillosban megszálltam. A távolság, amit megtettem 306,5 km. Mindennap mentem, két pihenős napot tartottam, akkor 20-20-at, többször mentem 40 km-t – olyankor nagyon kimerültem. Nem hajt a tatár, időm is, pénzem is van, lazítok a tempón, nehéz a hátizsák, sajog az egész testem. Tegnap 40 km-t tettem meg, a cél az volt, hogy eljussak Burgosba. Egész nap keményen kellett menni, ráadásul a szállás a város túlsó felében volt, szinte a legszélén. Az út második felén háromszor óriási jég és monszun jellegű eső volt, minden folyt. Amikor 17 óra körül megérkeztem, szállás volt, büfé, bolt a környéken sehol. Elrendezkedtem, és majd csak egy jó negyedórányira találtam egy boltot, ahol vettem zöldséget, konzervet, bort. A konzerv pacal volt, jóllaktam. Visszamentem a szállásra és azt láttam, hogy nyolc, helybéli idősebb hölgy gyülekezik, készülődik, főzni fognak. Meg is tették és egy óra múlva kész volt az ingyen leves. A következő – egy cserépedénybe egy darabka kolbász, majd egy csomó száraz kenyér felszeletelve – beáztatva – belekeverve pritaminpaprika – fűszerek – a végén egy csomó tojás beleverve – összetörve. A folyadékpótlás miatt három tányérral is ettem, az íze feledhető.
09.11. A mai nap pihenős, 20 km után elhelyezkedtem a szálláson, pihenés, lazítás. Az egészség tekintetében az a legnagyobb problémám, hogy állandóan fújnom kell az orromat, a lábamon egyetlen hólyag sincs, viszont képtelen megszokni a 44-es szlovák bakancsot, amelyet majdnem újonnan hoztam a túrára. Így kb. 20 km után váltani kell a szandálra, ami bevált, csak éppen a vékony talpa miatt egy bizonyos táv után minden kavicsot megérzek. Tessék, én, a tapasztalt…
A táj gyönyörű, gondozott, felügyelt. Nem szebbek, mint a mi tájegységeink, másabbak. 1300-800 méter között haladunk, fennsíkon, erdei utakon, bekötő utakon. Mindenütt hidak, kutak, gondozott utak.
09.13. Ma pihenős napom volt. 13 óra körül, 23 km után megérkeztem Sahagunba. Tegnap 52 km-t mentem. Az út során egyszer szándékoztam megtenni 50 km-t. Ez a táv otthon a teljesítménytúra klasszikus távja, 12 órát adnak rá. Én ezt 17 kilós hátizsákkal szándékoztam megtenni – időn belül – egyszer. Tehát tegnap 11 napos folyamatos gyaloglás után azt mondtam (azt is csak délben), hogy akkor ma megcsináljuk az 50-et. A nap és az út jellegzetessége, hogy viszonylag nem nagy emelkedők, de igen köves – kavicsos, és szinte végig fedetlen-árnyéktalan területen kellett menni. A nap folyamán megérkezésig egy fél csomag mogyorót, egy tábla csokit, egy teát és 4 liter vizet fogyasztottam. 7-kor indultam és 18:15-kor érkeztem, a megtett táv 52 km volt. Úgy gondoltam, hogyha erre így képes vagyok, akkor nincs különösebben nagy baj a testemmel és lelkemmel, mert alkalmanként mindegyik lázadozik, de most velem voltak.
A mai napon aztán meg lett a böjtje a dicsőségnek. 23-km-t nem mentem, hanem tántorogtam, szédelegtem. A testem sajgott, zsibogott, időnként megszédültem. 14 óra körül megebédeltem, majd hosszan aludtam. Este a szállás nagy rémületére csináltam a közös konyhán egy magyaros lecsót, füstölt kolbásszal, meg ami kell bele. Az illatok keringtek, az emberek sóhajtoztak és ették a buta, drága műanyag szarjukat. Benyomtam közben egy üveg bort és kezdtem újra jól érezni magamat.
Zsoltika felhívott (véletlenül be voltam kapcsolva), jól esett.
09.14. 37 km-t mentem, du. 4-re érkeztem a szállásra, ahol már csak a földön volt csak hely. Fürdés, majd készítettem egy feljavított zacskós levest – kolbász, száraz tészta, paprika, fokhagyma; a második fogás olajos hal. Ma elmaradt a vörös bor, hamarosan lefeküdtem. Útközben egy kis eső riogatott, és kifejezetten hűvös volt.
Leon után nemsokára megint 1600 m-es hegyek következtek.
09.16. Tegnap megállás nélkül elfoglaltam Leont … 20 km. Nem is volt szándékomban tovább menni, hiszen ez egy hatalmas és mint később kiderült, nagyon szép város. Úgyhogy délben már a szálláson voltam, déli reggeli, átöltözés és irány a város. A szállás a régi – és belvárosban volt, így hamar eljutottam a fő látványosságig, a Katedrálishoz. 1300-ban kezdték építeni és ma is. Hatalmas és végtelenül gazdag díszítésű – úgy festmény, mint szobor és építészeti vonatkozásban. Alaposan bebarangoltam a belvárost, vacsoráztam, Évikének telefonáltam és fél 8-kor már ágyban voltam. A füldugót már sikeresen háromszor használtam, most is volt egy városi alapzaj és némi hortyogás. Kisebb megszakításokkal átaludtam az éjszakát. A felső ágyas pár órás ismerősöm, lengyel, akivel angolul és oroszul mindent megbeszéltünk, nem velem kelt, amikor látta, hogy reggel készülődök – jó napot kívánok-kal köszöntött és aludt tovább.
6:45-kor indultam. Ilyenkor itt még teljesen sötét van, fél nyolc körül kezd világosodni. 3 órát megállás nélkül haladtam, majd rövid pihenő, tea, újabb három óra, összesen 30 km-t haladva elértem Hospital de Orbigát, ahol egy jól felszerelt zarándokszállást találtam – 6 euró, konyhával felszerelve. Mivel a boltok ilyenkor még zárva vannak, egy sör mellett várakozva írogatom a sorokat.
09.17. Az éjszakám nem volt valami jó. Jóval hajnal előtt ébredtem, köhögési rohamok, próbáltam visszafogni, mégis csak negyvenen vagyunk a hálóban, akkor meg fuldokoltam. Nem keltem túl korán, fél nyolckor indultam el. Sokat mentem országút mellett, 11 körül érkeztem Astorgába. A város gyönyörű, a templom ugyancsak. Ettem egy fél sárgadinnyét, meg egy csomó szőlőt. Nagyon meleg volt. 12-kor mentem tovább és mentem még 20-at, összesen 37-et, sok volt az emelkedő, nagyon elfáradtam. Megérkeztem, kaptam szállást, fürdés, mosás, öt tojásos szalonnás rántotta, üveg bor. Évikének telefonáltam. (Az egyik jómódú túratársam, tőlem idősebb, annyi ereje nem volt, hogy elmenjen a boltba, talált száraz tésztát, megfőzte, és csak úgy magába ette és ette.)
09.19. Tegnap és a mai nap 25 és 31 km-t megtéve alapvetően szépen, kellemesen nézelődve sétáltam. Főleg a tegnapi nap volt gyönyörű, amikor is reggel mintegy két órát felfelé haladva elértünk egy 1460 m-es magasságot, majd szépen folyamatosan lefelé haladva hagytuk el a kis településeket. Két kihalt, elhagyott falun haladtunk keresztül, az egyikben egy zarándokszállás, svájci származású ötvenes fazon tartja fent, tele kutyával, macskával, meg egy lúddal. Du. kellemes szállás – fürdés, mosás. Majd csináltam egy kiadós paprikás krumplit, számítva a közönségsikerre, többeket megkínáltam, nagy siker volt. Hajnalban 3-tól 5-ig köhögés – az elsők között indultam el, ha már aludni nem tudok.
Mára 31 km-t tűztem ki. Szombat van, mezőgazdasági-szőlős területeken haladunk keresztül, sokan szüretelnek. Tegnap és ma is kitűnő idő, 36 fok. Du. 15-kor értem a szállásra. A konyhában találkoztam egy fiatal magyar párral. 28-án indultak el a spanyol oldalról, tehát előttem – aki a francia oldalról jöttem - öt nappal. Keveset beszélgettünk, fürdés, meleg víz nem volt. Ott semmiféle bolt nem volt nyitva, így étterem. Gombás, sajtos omlett, krumpli és valami kőkemény csontos hús – sok kenyérrel – felejthető, 9 euró. Délben, (érdekes, hogy nyitva volt) betértem egy gyógyszertárba és vettem köhögés elleni gyógyszert, meg a torkomra szopogatósdit (8 euró.) remélve, hogy az éjszakám nyugodtabb lesz.
A 19-ik napot éltem meg. Úgy gondoltam, most már úgy haladok, ahogyan a javasolt program, és akkor 26-án beérek Santiagoba. Ez még 185,7 km.
Ma sokat haladtam a műúton, illetve mellette. Előttem két nő haladt. Kezdtem őket beérni és csak közeledve vettem észre, hogy nincs csomagjuk, nem is zarándokok, hanem valami mesteremberek. Elhaladva mellettük, hola!–val köszöntöttem őket, ennyi itt mindenkinek kijár. Visszaköszöntek, és bájosan kacarásztak és még valamit be is szóltak. No gondoltam, megnézem a magyar tudásukat milyen szintű. Ingyen, gumi nélkül?- kérdeztem kedvesen, - szí, szí, mondták és tovább viháncoltak fejhangon. Na gondoltam, szerencsétek, hogy nem élek vissza a hiányos nyelvtudásotokkal, és mentem tovább.
09.20. Ma mindenki korán készülődött, már fél hat körül, miközben csak fél nyolckor van világos. Láthatóan izgultak a szintkülönbség miatt, ami azt jelentette, hogy igen alacsonyról 1300-méterre kellett felkapaszkodni. Magam is tartottam a 9 km-es kemény emelkedőtől, illetve a köhögésem, náthám nem múlott el, és ez igen hátráltatott. Fél hétkor indultam és 10-kor tértem be egy teára, miközben egy fél órát a székben öntudatlanul aludtam. És mintha ez helyre hozott volna, kitisztultam, felerősödtem és elindultam. Dél körül óriási meleg. 14-kor teljesítettem, úgy, hogy még túl is mentem 6 km-t, viszont helyet már csak két összetolt bőrfotelban kaptam, ami szemre kényelmesnek tűnt, de belefeküdve borzasztó. Bolt nem volt. Egy öregember krumplit ásott, vettem tőle kábé egy kilót. Olaj, fokhagyma mindig van nálam, megfőztem, meglocsoltam, hagymát rá, hát ez volt a vacsora.
09.21–e van, ma Samosra érkeztem, 25 km, a városka szép, pihennem kell. Az út gyönyörű volt. Amit tegnap felmentünk, azt ma szépen, folyamatosan leadjuk szép tájakon, falvakon keresztül. Már csak 120 km van hátra. A tegnapi sovány vacsora után kifejezetten éhesen ébredtem, úgy hogy délután 3 körül kompletten meg kellett ebédelnem (9 euró); este 6-kor hideg vacsi, 5 euró. Alapvetően jól vagyok.Az idő kitűnő. Kétszer, még az első héten óriási eső esett. Mindez fél óra alatt zajlott le. Szerencsém volt, mindegyik előtt még fél órával nyílt terepen voltam, amikor esett, bent a településen. Mintha dézsából öntötték volna. Mindenhol folyt, patakok keletkeztek. Azóta váltakozó hűvösségű reggelek, de 10-től kifejezetten mindig nagyon meleg van.
09.22. 42 km után Gonzárba érkeztem, és miután késő délután, így már hely csak a földön volt, azt is, miután elfoglaltam, alig tudtak tőlem bemenni a WC-be, így fölöttem lépkedtek.
Délelőtt elhagytam négy középkorú nőt, németül beszéltek. Majd megálltam, és a hosszú nadrágot átváltottam rövidre. Éppen villant a fekete bugyogóm, amikor beértek. Mondtam nekik világnyelven, hogy jön a magyar sztriptíz, amikor az egyik beszólt, hogy ő azt megnézi. 20 nap óta nem találkoztam, beszéltem magyarral, megörültem neki. Gabriellának hívták, szólítsam Gabinak, (ez már a harmadik Gabi) 1981-ben kivándorolt a férjével Németországba, varrónőként dolgozott, most pedig Isten szolgálatába állt, és az ő erejével akar gyógyítani. 200 km-t busszal tett meg – mert siet, időnként rá gyújtott. Amikor megtudta, hogy az egyik hegyen a vasszobroknál, ahol a szél találkozik az égiekkel, és ott mindenki sírt és én nem, rosszallóan nézett rám. Így aztán kétórás közös séta után – majd találkozunk – kifogással elsiettem.
Egyébként elgondolkodtam azon, hogy kik mennek az úton? Szerintem külföldiek, a résztvevők 60%-át ők teszik ki, fiatalok és idősebbek, egy apa három gyermekével – bár ők csak résztávot tettek meg, házaspárok, barátok, barátnők kettesben és hárman – négyen, lovasok - kerékpárosok, mert hogy ezzel is meg lehet tenni, egy fiú a kutyájával, egy szamár – három spanyol – a hátizsákok a szamáron, alkalmi ismerősök és kezdődő párok, kövérek és tök soványak stb.
09.23. Hamar ébredtem, majd pakoltam és kivontam magamat a kellemetlen szálláshelyről. Kábé háromórás gyaloglás után szinte az egyik pillanatról a másikra komoly fájás állt be a lábszáramba, amely egyszerűen meg-, illetve leállított. Ez nem izomláz, vagy görcs volt, soha nem tapasztaltam korábban hasonló érzést. Pár perces álldogálás, egy kis előrehaladás, majd újra blokk. Csonthártyagyulladást sejtek a dolog mögött. A szállásra többszöri pihenővel jutottam el. Vacsora és gyors fekvés.
09.24. Az éjszaka csak egészen keveset regenerálódott. Reggel elindultam, mentem 14 km-t és egyszerűen befékezett. Szerencsém volt, egy városkában ért a dolog, ha attól 3 km-nyire, nem tudom, hogyan értem volna be. Dél körül volt. Tudtam, hogy itt akaraterővel, mint máskor, annyiszor nem lehet variálni, pihenni kell. Nem a zarándokszállásra mentem, kivettem egy hotelben szobát, 25 euró. Vettem hideg élelmet, 2 kiló sót, és bevonultam. Mikor lezuhanyoztam tapasztaltam, hogy meg is van a bokámtól-térdemig egyenletesen dagadva. Vizes törölközőbe burkoltam, felpócoltam, és komoly beszédet intéztem hozzá, már, hogy eddig soha nem hagyott cserben, különböző ígéreteket tettem, hogy majd mennyire fogok kedvezni, meg pihentetem, és hogy estére meglepetés lesz. Aztán elaludtam. A hasam ébresztett. Szőlőt ettem, finom sajtot, felvágottat, paprika, paradicsom, olajos hal, vörös bor. Hideg étel tekintetében ez volt a legkiadósabb étkezésem, de a lábam miatt nagyon megijedtem, kedvezni akartam magamnak. Majd újra elaludtam. Este 11 körül ébredtem. A szobához, amit kivettem, tartozott fürdőszoba és abban kád. Beleszórtam a két kiló sót és engedtem rá meleg vizet, majd beleereszkedtem. Úgy félóra múlva, kijöttem, vizes borogatás, fekvés.
09.25. Másnap jótékonyan éreztem a húsz órás pihenés hatását, ráérősen keltem és indultam. A mai nap, ha képes vagyok 34 km-t menni, akkor gyakorlatilag megcsináltam a túrát, ugyanis ez esetben megközelítem 4 km-re Santiagot, ahol egyébként is megszállnék, és holnap kényelmesen besétálok a 4 km-re levő városba. Tehát elindultam. Egy óra elteltével újra a tegnapi hatások, blokkok. Azt mondtam magamnak, hogy most pedig akármi is lesz, de megteszem az említett távot. Elindultam, a bal lábammal egészen kicsit, a jobbal pedig amekkorát tudtam, így kezdtem haladni, a madarak is elcsodálkoztak, hogy nocsak micsoda figura ez. A testem megértett és a fájások beálltak és állandósultak egy elfogadható szinten, én pedig kb. 4 km-es sebességgel haladtam, nem mertem megállni, mert attól féltem, hogy nem tudok elindulni. Végül a folyamatos haladás végett, sokakat megelőzve este hétkor beérkeztem Monte do Gozó-ba, Santiagotól 4 km-nyire. Hát igen, meghatódtam, és a szívemben, a lelkemben elkezdődött az ünneplés, az oly sokszor érzett euforikus kavalkád, amelyet valakik kábítószerrel, megint mások – köztük én – így érek el. Különbség nálam az, hogy ez nekem csak melléktermék, míg a másik oldalon a fő cél. Kezdtem érezni a megdicsőülés élményét, a „MEGCSINÁLTAD„ boldog tény- és valóság jellegét. Az elérzékenyülést pedig az okozta, hogy a 25 nap összes megpróbáltatása egy közös csomagként döntött le, illetve szakadt rám.
A túrát végül is gyakorlatilag 25 nap alatt teljesítettem. Minden nap mentem. Amikor a legbetegebb, elesettebb voltam akkor 14 km-t, amikor erőm teljében akkor 52-őt. Nem volt pihenőnap. A kiszámított napi átlagom 31 km. Mindez úgy, hogy minden nap más szálláson ébredtem, amikor vécén voltam az ajtót mindig rám verték, állandó szintkülönbség, nehéz hátizsák, egy megfázás nyolc napos fázisa (torokfájás, orr tele, 4 átköhögött éjszaka), a cél előtti háromnapos lábfájás. Az út során, a lábaimon semmilyen hólyag, vagy seb nem keletkezett, ugyanígy a testem többi tájékán sem. Ezt annak tulajdonítom, hogy amikor csak tehettem mezítlábaztam. Hat kilót fogytam, ezzel arányosan erősödtem, képes voltam megállás nélkül akár négy órát is haladni. Az indulásomkor meglévő némi légzési–hurutos problémák teljesen elmaradtak. 135/95-ös pulzussal mentem el, amikor hazajöttem és rá öt napra megmértem 120/75 volt. És még valami, születésem óta nem éreztem magamat ilyen függetlennek, mint ebben a rövid időszakban. Senkire nem vártam és én reám sem vártak, hogy mit eszek, hová megyek, mennyit megyek, hol szállok meg, saját, vitát nélkülöző döntésemben maradt.
Az étkezéseimet tekintve egy általános vitaminnal és egy pohár vízzel indultam el. Ha tehettem, 10-13 óra között gyümölcsöt, diákcsemegét, ritkán csokoládét ettem. Egyszer ettem délben, vasárnap lévén egy levest egy pohár sörrel, ezen kívül szeszt az út során sohasem ittam, csak ha már lezuhanyoztam és kimostam. Röviditalt az egész út során nem ittam. Kávét háromszor ittam.
Az út alkalmas volt arra, hogy a gondolataimmal átmossam eddigi életemet, kiszűrjem az értékeket és elgurítsam a fekete pontokat. Úgy érzem higgadtabb és nyugodtabb lettem.
Az út legnagyobb hozadéka, hogy a világ minden tájáról idesereglett emberekkel tettem meg, aki hasonló mentalitásúak, szeretik és ámulják a természetet, van bennük hajlam némi fakírságra, lemondásra, akik, ha valamelyiket megszólítod, azonnal megkínál azzal, ami a keze ügyében van, ha a pénztárcád az asztalon van, odébb tolja, hogy le ne essen, mosolya–szava őszinte, eredendően barátságos.
Kaszárnyás elhelyezés, de már csak 8-an egy szobában. A hely 800 fő befogadására alkalmas, ugyanis aki az utolsó 100 km-t legyalogolja, ugyanazt a bánásmódot kapja mint aki az elejéről érkezett. Így aztán az utolsó százon egyre többen és többen lettünk. Mint később kiderült, ha pedig valaki vasárnapra időzíti a Santiagoba való bevonulást, óriási műsorban, ünneplésben lesz része. Ezek a százasok általában 8-kor indultak, többnyire spanyolok voltak és délben már befejezték és elfoglalták a szállásokat. Így aztán, amikor mi, illetve a többiek 30–40 km után megérkeztünk, maradt a föld. Ilyen fiúk között töltöttem az utolsó közös éjszakát. Öt nap alatt tették meg a 100 km-t, tele hólyaggal és fájdalommal. Aranyosan kérdezgettek, faggattak, elismerően bólintgattak a 25 napos teljesítményemre.
09.26. Ma reggel szépen, nyugodtan felkelve, dolgaimat összepakolva, besétáltam Santiagoba. Egyre többen és többen haladtunk a katedrális felé. A lábam mintha érezné, hogy ez már csak séta és vége a megpróbáltatásoknak, egyre eredetivé válik.
Énnekem így sikerült, de mint mások elmondták sokan, vasárnapra időzítik a bevonulást, mert ilyenkor kiemelt ünneplés, fesztivál van. A katedrális óriási és pompásan gazdag, nem lehet fokozni. Benne Szent Jakab teteme. Minden nap délben mise a beérkező zarándokok részére. A templom tele hátizsákos, szakállas, (kopasz) emberekkel, még a földön is ülnek. A misét egy főpap és egy tucat alpap celebrálja. A templomban rengeteg a Föld minden tájáról érkezett külföldi és hát a sok, vasárnapra időzítő spanyol 100-as. Odakint az összefüggő térrendszeren óriási a tolongás, nappali tűzijáték, bohócok, nyeremények sorsolása, stb. Ebben a nagy tolongásban, előtte 800 km-t haladva a természetben, elidegenedtem én ettől a sokaságtól és a tömegtől.
Elindultam, megvettem az ajándékokat és elmentem a távolsági autóbusz állomásra, hogy onnan eljussak Finisterrába, a világ végére. A régebbi hagyomány szerint miután a zarándokút befejeződött Santiagoban – az emberek egy része eljött ide, mert hogy itt van a világvége – hitték sokan és komolyan egy időben. Elégették a zarándokút rongyait és belenéztek az Atlanti óceán nagy messzeségébe, ahonnan már nincs tovább, csak víz és víz ...És azután jött 1492 és stb. stb. Hárman szálltunk le a buszról, akik tartottuk a hagyományt, az egyikkel, német volt, kivettünk egy szobát közösen 20–20 euró. Rövid beszélgetés, ő aug. 28-án kezdte a távot. Teljesen löki típus, egyébként a végére belázasodott és a torka stb. stb. Igazán, másnap kezdtem tisztelni, amikor elmondtuk egymásnak, merre jártunk a világban, s ő volt Tibetben, Nepálban – kerékpárral 900 km-t megtéve. A részletekbe bonyolódva elmondta, hogy a kerékpárt csomagként feladta a repülőre. Mondtam, hogy én nem vittem volna magammal, inkább helyben ott vettem volna egyet, olcsóbb lett volna, mint a csomagdíj. Kicsit megrökönyödött, mondta, hogy ő erre nem is gondolt.
Az édes pihenés, semmittevés, napozás, napi öt-hat alvás, röpke séták, finom sörök, bámészkodás, szóval, amit egy macska egész életében csinál … ezek mentek – pár nap alatt … és egyszer csak rádöbbentem, hogy mennyire hiányoznak az enyémek, és hogy mennyire messze vagyok tőlük és elindultam hazafelé.
Bajnok Miklós 2005 Jan 26, 08:20
