Egyik nap a zirci kórházba indultam, s azt mondtam magamban: nincs kedvem most hegyet mászni…
A minap az utcán összefutottam Palotai Gáborral, a helyi TDM ügyvezetőjével. Meséli, hogy megjárta a Via Ferratát. – Milyen volt? – kérdezem Gábort, aki örömmel idézte fel a cseszneki vár alatti sziklákon szerzett élményeit.
– A mászáshoz nélkülözhetetlen biztonsági beülő beállítása és ellenőrzése után máris nekiugrottunk az első pályának. Pár méter megtétele után a pálya tervezője és építője, Kovács Tamás szájából elhangzott a „Könnyen megy?” kérdés, amire kezdőként úgy érzem, a „nem egyszerű” választ illett volna adnunk, de ehelyett a „Persze, megy ez szépen!” csúszott ki magabiztosan a szánkon. Kiderült, a kérdés oka az volt, hogy az első szakasz rostaként szolgál. Aki azon fel tud kapaszkodni, annak nem lesznek különösebb nehézségei a hegyet behálózó pályákon sem. Ezután csak másztunk, átcsatoltunk, másztunk, szívtuk a friss levegőt, gyönyörködtünk a körülöttünk elterülő dimbes-dombos táj látványában és élveztük a saját erőnkből történő haladás semmivel össze nem hasonlítható élményét. Előfordult, hogy megakadtunk és öt perce malmoztunk egy helyben, mert fogalmunk sem volt, hogyan menjünk tovább. Ilyenkor a harmincéves hegymászó tapasztalattal rendelkező vezetőnk foghegyről odavetett egy praktikus tanácsot, aminek a segítségével kiszabadulhattunk a kelepcéből. Aztán lassan felértünk a gerincre. Megálltunk és elégedetten szemléltük fentről a tájat. „Most már mi is hegymászók vagyunk!” Legalábbis annak éreztük magunkat…
Gábor azt mondja, érdemes belevágni mindenféle előképzettség nélkül is, mert a pályák között vannak különböző nehézségi fokok és az útvonalvezető útmutatásai által elsajátíthatjuk az alapvető fogásokat.
Én még nem döntöttem el, hogy belevágok-e, vagy sem, de ezek után, ha fel kell mennem a kórházba, már nem mondom többé, hogy nincs kedvem hegyet mászni…
Kelemen Gábor sajtóreferens
