Dísztárggyal ismerték el Szabó László zirci labdarúgó-játékvezető tevékenységét
1993-at írtunk, amikor először belefújt a sípba. Ötven éves koráig vezetett a megyei első osztályban, öt évig bíráskodott az NB III-ban. Többször kapott elismerést a pályafutása során, a legutóbbit most januárban, a húszéves jubileum alkalmából. Jelenleg is aktív.
(Folytatáshoz kattints a címre!)
Az Alkotmány utcai társasház egyik lakásának falát zászlók borítják be, egy-egy mérkőzés ereklyéi. Fából készült emléktáblába vésve az utolsó megyei első osztályú labdarúgó-mérkőzés. Bekeretezve a legemlékezetesebb derbiről készült fotó.
– A jeles alkalomból arra kérlek, beszélj egy kicsit az életedről…
– Tősgyökeres zirci vagyok, 1960. február 18-án születtem. Az általános iskolát is itt jártam. A sport már akkor is központi szerepet játszott az életemben, szerettem focizni. Igazolt játékos voltam Zircen és Veszprémben, de amikor megkezdtem középiskolai tanulmányaimat, nem igazán tudtam összeegyeztetni a tanulást és a labdarúgást. Döntenem kellett, és a sport háttérbe szorult, szüleim is az iskolát tartották fontosabbnak. Testnevelő tanár szerettem volna lenni, felvételiztem is a Testnevelési Főiskolára, de nem sikerült. Vegyész-technikus lettem, s jelenleg is a szakmámban dolgozom, a Bakony Ipari Kerámia Kft. üzemének kemencekezelője vagyok. Az iskola és a technikum elvégzését követően bevonultam katonának Székesfehérvárra. Nagyon jó helyem volt, ki tudtam használni a vegyészismereteket, az uszoda gépházában dolgoztam. Szedtem a tiszteknek a labdát a teniszpályán, de csak úszni tanultam meg, teniszezni nem, mert az nem könnyű, csak a televízión keresztül tűnik annak. 1986-ban megnősültem, és öt évig Veszprémben éltünk a feleségemmel, de a zirci kapcsolatok nem szakadtak meg. Házasságunkból egy fiú született, Krisztián. Az 1991 és 1993 közötti időszak meghatározó volt az életemben. Elváltam, majd másfél év alatt elvesztettem mindkét szülőmet.
– Ha visszaszámolunk húsz évet, nagyjából erre az időszakra esett a játékvezetői pályafutásod kezdete.
– 1993-ban megismerkedtem az akkor már játékvezetőként ténykedő Pintér Jánossal és a Körzeti Labdarúgó Szövetség vezetőivel. A beszélgetések következtében úgy döntöttem, hogy én is játékvezető leszek, s még ezen a nyáron sikeres vizsgát tettem Káptalanfüreden. Életem egyik legjobb döntése volt, mert ezzel tudtam pótolni, hogy nem lehettem testnevelő tanár, nem lehettem jó labdarúgó, viszont belekóstolhattam a labdarúgásnak egy nagyon fontos területébe, ahol középszintig jutottam. Fokozatosan építettem fel a játékvezetői pályafutásomat. Minden hétvégén mérkőzésre mentem, ebből kifolyólag rengeteget utaztam, bejártam az egész Nyugat-Dunántúlt.
– Melyik volt az első mérkőzésed? Asszisztens voltál először, vagy mindjárt játékvezető?
– Asszisztensként kezdtem a zirci körzeti bajnokságban, majd egy Bakonyszentkirály–Gic mérkőzésen mutatkoztam be játékvezetőként. Rövidesen sikerült felkerülni a megyei játékvezető-keretbe, 1994-től már megyei első osztályú meccseket vezettem.
A mai napig őrzi, s meg is mutatja az első – megye I-ben vezetett – mérkőzés ellenőri jelentését. Csabrendek fogadta Pétet.
– Kezdésnek jó volt ez a helyszín. Izgultam kicsit, de segítettek az asszisztenseim. Jó osztályzatot kaptam, így ezt követően folyamatosan küldtek a mérkőzésekre.
– Osztályozták a játékvezetőket?
– Igen, osztályozták, s most is osztályozzák, de már egy kicsit másként. Az első meccsen 8,1-es osztályzatot kaptam a tízes skálán, ami nagyon jónak számított.
– Hogyan alakult a pályafutásod?
– Jól sikerült a bemutatkozásom, ami meghatározta a továbbiakat. Jöttek nehezebb mérkőzések, az Úrkút–Ajka derbik megmaradtak bennem. Voltak olyan helyek, ahol nagyon fel kellett készülni, mert több száz néző követte az eseményeket. Vezettem osztályozó-mérkőzéseket, kiesési rangadókat. Nem felejtem el, amikor egyszer Balatonfűzfőn, május 1-jén helikopterrel hozták a labdát a kezdőrúgáshoz. Nagyon szerettem Csabrendeken bíráskodni, nemcsak az első, hanem az utolsó megyei első osztályú mérkőzésemet is nekik vezettem. A koromhoz képest későn kezdtem a pályafutásomat, így próbáltam megragadni minden esélyt a feljebb kerülésre. Ez sikerült is, 1998-ban NB III-as játékvezető lettem. Öt évet húztam le a harmadosztályban, ahol harminc mérkőzést vezettem. Ebből az időszakból is sok szép emlékem van. A legkedvesebb helyem Paks volt, amelynek most NB I-es csapata van. Szerettem járni Sopronba, Győrbe, a legemlékezetesebb fellépésem is Győr-Moson-Sopron megyéhez fűződik.
A sporttárs „taxijával” érkeztem a riport helyszínére, s az volt az első kérdésem, miért épp egy „Csorna SE” zászló lóg a műszerfalon…
– 2003 áprilisában Csorna csapata legyőzte a tizenkilenc fordulón keresztül veretlen és listavezető Csepreget. A sportsajtóban is komoly visszhangja volt ennek a mérkőzésnek.
– Ugye, nem azért szakadt meg a csepregiek veretlenségi sorozata, mert te voltál a játékvezető?
– Nem… Erre leginkább az edzői nyilatkozatokból lehet következtetni, egyik szakvezető sem kifogásolta a játékvezető teljesítményét. Egyébként ez a szezon sikerült számomra a legjobban, az osztályzatok alapján az NB III Bakony csoportjának legjobb játékvezetője lettem, amit egy kupával méltányoltak.
– Épp az utolsó szezonod sikerült a legjobban…
– Igen. Ekkor alaposan megfiatalították a játékvezető-keretet az NB III-ban, így újra megyei első osztályú mérkőzéseket vezettem, egészen ötven éves koromig. Jóleső érzés volt, hogy számítanak rám, továbbra is fontos meccseket, rangadókat kaptam.
– És meg is érkeztünk napjainkba…
– Amikor betöltöttem az 50. életévemet, a megyei másodosztályban bíráskodtam tovább, de a megyei első osztályban is közreműködtem asszisztensként. Jelenleg a megye II-es játékvezetői keret tagja vagyok, s szeretnék még néhány évadot lehúzni. Tíz éve a veszprémi városi kispályás bajnokságban is vezetek mérkőzéseket hétköznaponként. Teremtornákon való bíráskodásra is fel szoktak kérni rendszeresen.
Ritka alkalom, amikor a játékvezető hazai pályán ténykedhet. Térfélválasztás a Zirc-Dudari Bányász SE–Győri ETO FC öregfiúk-mérkőzésen 2011 októberében, a zirci sporttelep átadásának negyvenéves évfordulóján
– Akkor egyelőre nem kell tartanunk attól, hogy szögre akasztod a sípot…
– Úgy érzem, a fiatalokkal még fel tudom venni a versenyt fizikai képességekben, teljesítményben. Ha már nehéz lesz követni az akciókat, nem tudok labdaközelbe kerülni, akkor abbahagyom.
– Miből áll egy fizikai teszt, amit a játékvezetőknek teljesíteniük kell?
– Régebben a Cooper-teszt volt, 2700-2800 métert kellett teljesíteni folyamatos futással. Jelenleg egy országosan elfogadott felmérés van érvényben, amely tíz négyszáz méteres körből áll. Egy kör két 150 méteres sprintből épül fel, amit ötvenméteres séták szakítanak meg. Meg van az is szabva, hogy a sprinttávokat hány másodperc alatt kell lefutni. Addig nem kap mérkőzést egy játékvezető, amíg a fizikai tesztet nem tudja teljesíteni.
– Nem mondható tehát, hogy nem követelik meg tőletek a játék követését.
– Volt idő, amikor a játékvezetők a felezőkörből ítélték meg a büntetőt, manapság ilyen nincsen. A szakma jobban elfogadja azt, ha közelről tévedsz, mintha távolról jó ítéletet hozol. A konfliktusokat is könnyebben lehet kezelni, ha a játékosok közelében tartózkodunk, akcióközelből hozzuk meg az ítéleteket.
– Sosem tartott vissza a játékvezetői pályafutástól, hogy a futballbíró sokszor van kitéve szidalmaknak?
– Számomra mindig az volt a fontos, hogy a szakma elégedett legyen a teljesítménnyel. A közönségre nem lehet adni, hiszen mindig elfogult a saját csapatával szemben. Az adódó problémákat pedig meg kell oldani, mert olyan játékvezető nincs, aki mind a két mérkőző félnek megfelel. Hibáztam persze én is, de sokkal több volt a sikerélményem, ezért soha nem merült fel bennem, hogy abbahagyjam.
– A húsz év során több szabálymódosuláson ment át a labdarúgás, amihez nyilván nektek is alkalmazkodnotok kellett. Ki tudnál emelni néhány radikális változást, ami meghatározta a futballt?
– Régi felvételeken láthatjuk, hogy a kapus kézbe vehette a labdát, miután a játékostársa hazaadta neki. Ezt sok évvel ezelőtt eltörölték, ami lényeges változás volt. További jelentősebb módosulás, hogy az „egyvonal” régebben les volt, most már nem az. Sőt a határeseteknél el kell engedni a támadó játékost. Magasabb osztályban a bírók száma is jelentősen megváltozott, a játékvezető és az asszisztensek mellett lett előbb tartalék-játékvezető, majd alapvonali játékvezető. Ezzel az a cél, hogy minél jobb döntés szülessen a mérkőzéseken, „több szem többet lát” elven kisegítsék egymást a játékvezetők. Felvetődött az úgynevezett videóbíró alkalmazása is, azaz hogy a kétes szituációkat vissza lehessen nézni a helyszínen, s ennek megfelelően alkotnának a játékvezetők ítéletet. E tekintetben azonban kissé konzervatív az illetékes testület, de vitatéma, állandóan tanácskoznak róla.
– Nyilván végrehajtói szerepkörben vagy, de ha esetleg döntéshozatali helyzetbe kerülnél, mit látnál a leghelyesebbnek? Hiszen világbajnoki szerepléseket befolyásolt egy-egy rossz döntés…
– A videóbírót csak a legfontosabb helyzetekben alkalmaznám, amikor például azt kell eldönteni, hogy a gólvonal elé vagy mögé pattant a labda. Ez ugyanis befolyásolhatja egy-egy mérkőzés végkimenetelét. Az viszont nem tesz jót a játéknak, ha minden kétes szituációban megállítjuk, hiszen így elveszti a folyamatosságát, gyorsaságát.
– Van játékvezetői filozófiád?
– Az egyik legfontosabb, hogy szeretni kell a futballt. A másik – és ez nincs a szabálykönyvbe leírva –, hogy partnernek kell tekinteni mindenkit. A játéktéren mindenkire ugyanazok a szabályok vonatkoznak. Fontos a jó kondíció, a szabályok pontos ismerete, és a megfelelő kommunikációs kézség, hogy megtaláljuk a mérkőzésen résztvevőkkel azt a kontaktust, amivel a konfliktushelyzeteket is meg lehet oldani. Ha mindez megvan, nem érheti meglepetés a játékvezetőt.
– Sárga lapok, piros lapok… Te gyakran nyúlsz a zsebedhez?
– Nem vagyok laposztogató típus, kevés piros lapot adtam eddigi pályafutásom során. Megpróbálok inkább megelőzési szándékkal fegyelmezni, figyelmeztetni. Ez többnyire sikerül is, persze vannak olyan szabálytalanságok, amiket nem lehet megelőzni, ez esetben kénytelen a játékvezető sárga vagy piros lappal szankcionálni.
– Utánpótlás tekintetében hogy áll a játékvezetői szakma?
– Volt olyan időszak, amikor nem volt annyira népszerű játékvezetőnek lenni, de a magyar futballbírók sikereit látván egyre többen jelentkeznek játékvezetői tanfolyamokra, vizsgákra. A fiatalabbak mindig alacsonyabb osztályban kezdik, de fokozatosan lehet feljebb kerülni a teljesítmények, értékelések alapján. Már máshogy történik a kiválasztás, mint az „én időmben”, akadémiák is működnek, bizonyos szinten a nyelvismeretet is megkövetelik.
– Hogy látod, ha korábban kezdted volna a pályafutásodat, sikerült volna eljutni még magasabb szintre?
– Voltak ilyen álmaim kezdetben, de aztán beláttam, hogy az életkorom miatt ez már nem sikerülhet. Ahhoz képest, hogy harminc év felett kezdtem a pályafutásomat, úgy érzem, ki tudtam belőle hozni, amit lehetett. Szerencsére a komolyabb sérülések elkerültek, folyamatosan tudtam vezetni mérkőzéseket. Remélem, az egészségi állapotom és a fizikai képességeim lehetővé teszik, hogy még egy ideig folytassam a játékvezetést.
A húszéves pályafutásért járó serleget egy játékvezetői bálban vehette át Szabó László. Balról jobbra: Csik Ferenc, a Veszprém Megyei Labdarúgó Szövetség elnöke, Andó-Szabó Sándor FIFA-játékvezető és Mező Béla, a megyei Játékvezetői Bizottság elnöke (Fotó: Pogány Sándor)
Otthonában a szeretett labdával és a játékvezetői munkájáért járó elismerésekkel
Kelemen Gábor sport- és sajtóreferens