Asbóth Ferenc – életút-interjú
Talán az élethosszig tartó sportpályafutásnak köszönhető, hogy 68 évesen egy félidőt védett nála jóval fiatalabb játékosokból álló csapat ellen egy tavalyi öregfiúk mérkőzésen. Futballozott és kézilabdázott is, két évtizedet húzott le bányász színekben. Méltán lett díjjal is elismert sportolója a ZDBSE-nek. Később fekete ruhába bújt, s játékvezetőként is elismerték teljesítményét a zirci körzetben. Asbóth Ferenccel, a Zirc-Dudari Bányász SE egykori sportolójával, későbbi futballbíróval beszélgettem. Tovább ►
– Feri bácsi, milyen gyerekkori emlékeid vannak? Mikor találkoztál először a labdával?
– Az általános iskolát a Vas megyei Bögötön jártam. Már akkor is a foci volt mindenem. Fociztam, futni szerettem. Apám gazdálkodó ember volt, a megtermelt tejet a sárvári üzembe szállította. A bögöti csapat Sárváron játszott a Kinizsivel délelőtt tíz órakor. Azon a napon én vittem a tejet lovas-fogattal. Sokáig elmaradtam, apám már aggódott miattam. Az történt, hogy beszállítottam a tejet három községből az üzembe, kifogtam a lovakat a legelőre, s elmentem megnézni a meccset. Az általános iskolai sportversenyeken részt szoktam venni. Volt egy rét, Baglintának hívták. Foci, foci… Apámnak nyolc hold földje volt, segítenünk kellett az öcskössel kaszálni, kapálni. Amikor elment a tejjel Sárvárra, otthagytuk a munkát, lucernagyűjtés helyett mentünk a többiekkel focizni. Hazaéréskor megvolt a számonkérés: hogy kapáltok ti, milyen gaz van mögötte? Pincér szerettem volna lenni, de 1958-ban, amikor végeztem, nagyon nehéz volt ilyen helyre bekerülni. A Népszabadságot járattuk, abban volt egy cikk: a zirci vájáriskolába tanulókat vesznek fel. Ha jól emlékszem, szeptember 28-án érkeztem Zircre, akkor már folyt a tanév.
– Hogyan érkeztél Zircre? Milyen emlékképeid vannak az akkori településről?
Azon a kérdésemen, hogy a piros és zöld bányászházak álltak-e már ekkor, elmereng, s a másik szobában éppen gobelinmunkákon dolgozó felesége segítségét kéri, aki magabiztosan válaszolja, hogy megvoltak ezek az épületek. Egy másik „ház”, az MTH (Munkaerőtartalékok Hivatala)-kollégium – érthetően – jobban megmaradt benne, a 101-es szobában laktak.
– A vasútállomás felőli oldalon volt a szobánk, a második emeleten. A földszinten helyezkedett el a konyha, étkezde, tornaterem. Az első emeleten pedig a tantermek. Számomra a vájáriskolás évek a sporttal teltek el. Zircen működött kézilabdacsapat, az ITSK (Ipari Tanulók Sportköre). Volt labdarúgócsapat is, ők azt hiszem országos bajnokságban harmadikak lettek akkor. A kollégium vezetője, Borzsák Lajos bácsi élt-halt a sportért, mindent megtett érte. Kézilabdáztam meg fociztam. Sose felejtem el, Székesfehérvárra is szoktunk járni. Veszprémbe, a Dózsavárosba. Két-három meccset játszottunk, reggel mentünk, este jöttünk. Védtem az MTH labdarúgócsapatában, meg a bányász ifiben is.
– Az MTH-csapat meg a bányász ifi tehát két külön csapat volt?
– Két külön csapat volt. Ugyanígy a kézilabdánál is volt külön a vájáriskolásoknak meg a bányászoknak csapata. Egymás ellen szoktunk játszani edzőmeccseket. A sportnak köszönhetően maradtam Zircen. 66-an végeztük el a vájáriskolát 1961-ben. Akkoriban volt a vízbetörés, az egész északi mezőt le kellett zárni, 1/4 részt leszámítva az egész bánya víz alatt volt. A körzetben négyen-öten maradtunk, akik sportoltak, a többieket áthelyezték Tatabányára, Márkus-hegyre, Pécsre, Herendre, Ajkára, Dorogra. Emlékszem, mentem be az iskolába, a bányaigazgató úr pedig abból az irányból jött. A templomnál átkiabált, hogy meggondoltam-e magam, maradok-e a focinál. A válaszom az volt, hogy természetesen. Így maradtam Zircen, illetve a dudari bányánál.
A vájárképző 1961-ben végzett tanulói között az alsó sorban balról a harmadik
Öt év után visszatért Vas megyébe. A sors úgy hozta, hogy a behívó Szombathelyre szólt…
– A Zirc-Dudari Bányász felnőtt csapatába mikor kerültél be?
– Ahogy elvégeztem a vájáriskolát, már a Solymosi Jóska tartalékkapusa voltam az első csapatban.
Előkerül egy fotóalbum a fiók mélyéről…
Néhány hónappal később, 1966. május 21-én megnősült, házasságukból két fiú született. Az idősebbik, Attila ifjúsági korában röplabdázott és szintén futballozott, Zoltán a Zirc VSE labdarúgócsapatának tagja volt. Feri bácsi kihangsúlyozza, hogy hálás feleségének az együtt töltött évekért, a mellette való kitartásáért.
– Miután leszereltem, Dudar bányán rögtön munkába álltam. A csapattal készültem a mérkőzésekre. A Lakatos Lacival szoktuk váltani egymást, ő is volt kapus, balszélső is.
Asbóth Ferenchez a labdarúgás, a kézilabda és a futás mellett egy negyedik sportág is közel állt, úgy, hogy sohasem űzte: birkózókkal lakott egy szobában a zirci József Attila szállóban, a kapusedzéseket pedig – míg a többiek, a mezőnyjátékosok futottak kint – egy birkózószőnyegen végezték. Megjegyeztem, szerencse, hogy nem alkalmazott egy-két fogást a focimeccseken…
– A téli edzések hogy alakultak?
Ezen a mérkőzésen egy magyar futball-legenda, Várhidi Pál volt a közvetlen ellenfele a bányász-labdarúgónak, aki csak röviden úgy emlékezett vissza az 1954-es labdarúgó világbajnokságon ezüstérmet szerző magyar válogatott – az Aranycsapat – kerettagjára, labdarúgóként és edzőként is magyar bajnoki címet szerző sportemberre: „Kemény volt!”.
Balról: mezőnyjátékosként a határőrség csapatában (alsó sorban jobbról a második). Jobbról: kapusként a Zirc-Dudari Bányász színeiben, az NB I-es Rába ETO elleni 1971-es pályaavató mérkőzésen. Bátor vetődéseiről írt a Veszprém Megyei Napló
A sok régi fotó mellé az asztalra kerül az első bírói igazolás is, a keletkezési dátummal: „1978”.
– Abban az időben az egyesületek – így a Zirc-Dudari Bányász is – indíthattak játékosokat játékvezetői tanfolyamon. Engem javasolt a vezetőség, én pedig vállaltam. Ha jól emlékszem, az első meccsem Gyulafirátóton volt, partjelzőként. Akkor még volt olyan, hogy veszprémi járási bajnokság.
Nem emlékszik rá, hogy lett volna meleg szituáció a pályán, a hadiutat is csak Hajmáskérig járta meg. A szekrénysorról viszont előkerülnek a játékvezetői elismerések, közöttük egy sípot ábrázoló emléktárgy…
– Később voltam a zirci körzetben a játékvezetői bizottságnak az elnöke, a játékvezető-küldéseket végeztem. A rangadókra a megyei játékvezető-keretből kérhettem sporttársat. De ezzel egyidejűleg bíráskodtam is.
Közel a hetvenhez nagy nevekkel kellett farkasszemet néznie, a győriek soraiban ott volt az egykori magyar válogatott csatár, Herczeg Miklós. Ennek ellenére több bravúrt is végrehajtott a bányász öregfiúk kapusa. Mégsem volt teljesen elégedett a teljesítményével…
– Akkor lettem volna nyugodt, ha azt a magas labdát ki tudom védeni, nem megy be a léc alá. Meglepődtem, hogy pályára kell lépnem, hát még azon, hogy a Barcza Sanyi a kezdőcsapatba jelölt.
Az egykori játékvezető kollégákkal és Szíjártó László többszörös magyar bajnok labdarúgóval a gálamérkőzés zászlócseréje előtt
Az 1943 Karácsonyán született Asbóth Ferenc számára volt még egy emlékezetes évforduló tavaly. Augusztus 17-én visszatért szülőfalujába, Bögötre, általános iskolai osztályuk 53 év után találkozott. Október 1-jén, a sportpálya fennállásának 40 éves jubileumi mérkőzésén az öregfiúk csapatkapitánya volt. Szereti a disznóvágás minden fortélyát elsajátítani, kivágja az újságból az e témában született cikkeket. Szomorú a zirci labdarúgás jelenlegi helyzete miatt. Hat unokája közül csak az egyik fiú, de ő barátságot kötött a labdával, az U13-as korosztály egyik legtehetségesebb focistája, megyei válogatott. A papa kispályás meccseket a mai napig örömmel vezet. Nem volt búcsúmeccse sem játékosként, sem játékvezetőként, így hát bízom benne, hogy a tavalyi jubileumi ünnepség és ez a beszélgetés pótol valamit.
Kelemen Gábor sajtó- és sportreferens
