Cz. Tóth Hajnalka népi iparművész járt a zirci művelődési házban – RIPORT
2010 óta a Népművészet Mestere, pedig szerinte ez a fogalom már vagy száz éve kihalt, csak mi nevezzük így. – Annak idején a nőknek ugyanúgy kellett tudniuk varrni, szőni, mint főzni. Viseletüket, ágyneműjüket a saját maguk szőtte anyagból készítették. A népművészet generációról generációra öröklődött, manapság már mindent megkapunk készen – mondja a hódmezővásárhelyi születésű, de kislánykora óta Balatonalmádiban élő iparművész, aki fő profilja, a hímzés mellett nemrégiben a gyöngykészítés rejtelmeivel is megismerkedett. A foglalkozását tekintve nyugalmazott könyvtáros számára egy hároméves díszítőművészeti tanfolyammal vette kezdetét minden. Még be sem fejeződött a szakkör, máris izgatta a kérdés: van-e megyénknek sajátos hímzéskultúrája.
„Fehér folt” volt a térség e tekintetben, az általa elvégzett gyűjtőmunka azonban eredményre vezetett: azóta Veszprém megyéhez tudjuk kötni a gyapjú- és fehérhímzést, a szálszámolásos munkákat, de lehet említeni a szentgáli szűröket. Csak részben lehet sajátosságról beszélni, bizonyos minták rokonságot mutatnak más tájak díszítőművészetével. Hallatlanul gazdag a magyar hímzéskultúra, azt mondja, egy élet nem elegendő ahhoz, hogy egy ruhadarabot elkészítsünk minden etnikumból. A mintákat újrafogalmazza, új funkciót ad nekik, de az eredetire rá kell ismernie mindenkinek, úgy kell elkészíteni – osztja meg a műhelytitkokat, s közben az ékszerek, mézeskalácsok társaságában belekortyolunk a házigazda által hozott ünnepváró forralt borba. Cz. Tóth Hajnalka kötelességének érzi, hogy minél nagyobb területen megismertesse a megye hímzéskultúráját, s továbbadja a fiataloknak a mestereitől tanultakat. Ezt a célt is szolgálja a lakóhelyén található műhely, amely mindenki előtt nyitva áll. Állandó kiállítás várja az érdeklődőket, akik a díszítőművészet fortélyait is elsajátíthatják. A „Varrótű Tanoda” látogatottságáról kérdezem az iparművészt, aki elmondja: marketingtevékenységgel nyilván több érdeklődőre tarthatna számot, de ő a munkát többre értékeli, a hímzéskultúra egyébként is olyan, amit véleménye szerint nem lehet pénzért csinálni. Jönnek hozzá iskolai csoportok, tartalmas program címén elhozzák nagyszülők a tengerentúlról hazajövő unokát, de az utóbbi időben a hímzés iránti kedv visszaesett a fiatalok körében. Ennek okát abban látja, hogy időigényes foglalkozásról van szó, csak két templomba készített terítő hétszáz munkaórájába került. Működnek még kimondottan erre szakosodott iskolák az országban, az iparművész-növendékeket pályázatokkal mérik.
Azt vallja, soha nem késő elkezdeni ezt a foglalkozást, ő maga is a felnőtt éveiben járt, amikor elkészült első alkotása. Ugyan nem díszítőművészi munka volt, de a történet mindenképpen érdekes. A hetvenes évek elején felkérték egy somogyi pásztorfaragásos textil falikép elkészítésére. Azt se tudta mi az, hogy nyolcas öltés, könyvből tanulta meg a folyamatot. A tervek készítője az iparművészeti lektorátus zsűrije elé vitte a munkát anélkül, hogy Hajnalka tudott volna róla. A bírák ötezer forinttal díjazták a képet, amely egyébként megtalálható a balatonparti műhelyben. – Ha tudom, hogy mire készül a tervező, nem mertem volna tűt fogni – emlékezett vissza a kezdetekre.
Sokan megcsodálták a Zircen kiállított ékszereket, fel is lehetett próbálni őket
A cikk szerzője és beküldője: