Hol vagyunk tulajdonképpen?

A Kárpát-medencét övező, magashegységi élményt nyújtó hegyláncok (Kárpátok, Alpok, Dinári-hegység) Zirctől három-négyszáz kilométerre húzódnak. Nagyon más világ, mint a mi szelíd, dimbes-dombos Bakonyunk, még ha két órát szuszogunk is, amíg Bakonybélből felérünk a Kőrishegyre.

Hogy most a Bakonyhoz kapcsolódóan említjük a magashegységeket, annak egyszerűen az a magyarázata, hogy a gyorsan növekvő népszerűségű izgalmas (vagy extrém) sportok közül a szikla- és falmászásnak a Bakony az egyik hazai legkedveltebb, egyúttal a legnagyobb fejlődési kilátásokkal is biztató területe (lásd erről az „Izgalmas sportok - bátraknak és (még) bátortalanoknak” bejegyzést).

Tovább ►

A sziklamászás egyik ága az ún. vasalt mászóutak (Klettersteig, via ferrata). Ilyen útvonalat ma Magyarországon nem találunk (remény van arra, hogy a helyzet rövidesen megváltozik, és a mi közelünkben). Addig azonban az ennek a sportnak hódolók kénytelenek külföldre járni. A Tátrában egyáltalán nincsenek, Romániában nagyon messze egyetlen, viszont Szlovéniában 68, Németországban 183, Ausztriában 561(!) vasalt mászóút található.

Számomra a vasalt mászóutak nagyobb biztonságérzetet nyújtanak, mint a köteles sziklamászás (mindkettőbe inkább csak belekóstoltam). A kislődi kalandparkban sem mentem még végig az extrém pályákon, amelyeket juniorok élvezettől sikongatva teljesítenek. Inkább a segédeszköz nélküli, lábbal teljesíthető kihívások vonzanak. Látom viszont, hogy ezeket a sportokat egyre többen választják, talán válaszul is a kemény, teljesítményorientált világ kihívásaira.

Legyen szó tehát most a ma még Zirchez legközelebb eső, vasalt mászóutakat kínáló sport-turisztikai helyszínről, kiegészítve némi családos programmal.

Mászni akarunk (mert hamarosan itthon is mászhatunk)

A Kárpát-medencét övező a hegységkaréjnak a Zirchez legközelebb eső tagja az Alsó-Ausztriában található Rax-Schneeberg hegycsoport, az Alpok keleti magashegységi övezete, kb. 250 kilométerre Zirctől nyugatra. A http://www.hegyvilag.hu/ oldalakon részletes leírás található az itteni mászóutakról.

Mielőtt bárki belevágna érdemes megismerkednie néhány alapfogalommal. A vasalt mászóutakat nehézségi fok szerint kategorizálják:

(* A Klettersteig szett használatáról lásd: http://www.kaland-sport.hu/tartalomjegyzek/4-tippek-trukkok/8-via-ferrata-felszereles-helyes-hasznalata)

Ha tehát pl. a fenti honlapról kiválasztod a mászni kívánt utat, az első, amit megnézel, hogy milyen nehézségi fokú. Láss itt egy beszámolót egy Rax-mászóútról.

HANS VON HAIDSTEIG mászóút

Ausztria, Rax – Schneeberg csoport, Preiner Wand, 1783 m, nehézség C-D, 2011. október 22., szombat

Aki egyszer belekóstol a magashegyi túrázás világába, nagy valószínűséggel szerelmese lesz. Aztán egyre több és több kihívást keres, magasabbra akar menni, nehezebb úton, extrémebb körülmények között, végül azon kapja magát, hogy hegyet mászik. A klettersteig (via ferrata) a hegymászás azon formája, ahol kiépített (vasalt) mászóúton, saját magunkat biztosítva érjük el a kijelölt célt.

Sajnos hazánkban nincs lehetőség ennek a sportnak a gyakorlására, viszont a környező országokban számos helyen vannak kialakítva különböző nehézségű vasalt utak. Különböző blogokon, honlapokon magyar nyelven is olvashatunk a technikáról, a szükséges felszerelésről, és a túrák részletes leírásáról. Magánszemélyek, cégek és egyesületek egyaránt foglalkoznak ilyen jellegű túrák szervezésével, vezetésével, akinek kedve van kipróbálni ám sem felszereléssel, sem tapasztalattal nem rendelkezik, könnyen talál számára megfelelő segítséget.

Hozzánk legközelebb a Rax tömbjén találunk klettersteigeket, melyeket pár órás autózással érhetünk el. Erre az őszi szombatra a Hans von Haidsteiget választottam, mivel közepes nehézségű, egy nap alatt teljesíthető utazással együtt, s mert a családtagjaim is találnak maguknak a környékben remek programot (ők közben a Schneebergre mentek fel a Szalamandra vonattal).

Preinből a parkolóból a www.hegyvilag.hu honlapról letöltött túraleírás alapján 10.30 -kor indultam, ragyogó napsütésben, az évszaknak megfelelő mínusz 1-2 °C-os hőmérséklet mellett szélcsendes időben. A túraleírásnak megfelelően a fal megközelítése, ahol az út beszállása van eléggé fárasztó. Gyakorlatilag végig emelkedőnek kell menni jelölt úton egy erdei ösvényen. Menet közben végig érezhető, hogy nem hazai utakon járunk, olykor-olykor a hegy is megmutatja magát. Október lévén már leesett az első hó, így kb 1500 m -től nagyon vékony, de összefüggő hótakaró volt az erdőben, mivel oda nem sütött a nap. Ez egyrészt téli hangulattal töltött meg az erdőt, másrészt olyan csúszóssá varázsolta az amúgy is fagyott és meredek ösvényt, hogy időnként egy tajcsízó jégtáncos mozdulataival haladtam. Az erdőből kiérve, amikor megpillantottam a hegyet teljes nagyságában, egy pillanatra úgy éreztem, ahogy a mondás is tartja: a hegy várt rám.

A leírások alapján ez egy rendkívül népszerű út, ezért gyakran van rajta tömeg. Szerencsére ekkor már nem volt szezon, így alig voltak, út közben összesen 3 emberrel találkoztam. A teljes szintkülönbség 950 méter, amiből 530 m az emelkedés a beszállásig, majd 420 m a biztosított út, ami már valóban mászás. A beszállás előtt beöltöztem és fújtam egyet, közben néztem az előttem mászókat, akik az út első harmadának közepén jártak már. Onnan egy kicsit félelmetesnek tűnt, de ahogy a leírások is mondják, nem annyira nehéz, mint amilyennek lentről tűnik. Közben a hatalmas csendben lehetett hallani egy-egy kőhullást, ami kicsit még emelt az adrenalinszintemen. Amikor rászántam magam az indulásra pont megérkezett az a pár, akiket az erdőben lehagytam, így jobb is volt beleszállni az útba, hogy annyival eléjük tudjak mászni, hogy ne legyen zavaró számukra az esetleg általam lesodort kövek hullása, bár igyekeztem úgy menni, hogy ne mozdítsak ki egyet sem.

Az út három szakaszból áll, melyek közül az első a legnehezebb. Indulás után kicsit problémás volt a kantárak állandó átakasztgatása, de aztán gyorsan ráállt a kezem és simán ment a mászás. Időnként megálltam fényképezni és fújni egyet, mert bizony voltak olyan részek ahol nagyon kellett kapaszkodni. Időközben a szél is feltámadt, de szerencsére a fal délnyugati fekvésű, így végig napsütésben másztam, sőt ha a szél elállt, akkor kimondottan melegem volt. A mászás során egy középkorú, valószínűleg osztrák férfivel találkoztam, aki az első pihenő platónál ért be, majd ment is tovább. Rajta látszott, hogy nem először csinál ilyet, úgyhogy nem okozott különösebb lelki törést számomra, hogy mosolyogva elfutott mellettem. A második szakaszban volt egy szűk rész, ahol kicsit tétováztam, mert vagy a hátizsákra csatolt túrabotom akadt el a sziklában, vagy megfelelő lépést nem találtam, de végül is pár perc alatt átjutottam rajta. A szűkület és egy keskeny párkány leküzdése után a

 Fekete Madonnánál is pihentem pár percet, ahonnan fantasztikus kilátás nyílik a Preiner Wand törmeléklejtőjére és a környékbeli hegyekre – többek közt a Schneebergre is. Az utolsó szakasz az első kettő után már semmilyen problémát nem jelentett, végül összesen 1,5 óra mászás után elértem az 1783 m magasan lévő csúcskeresztet. A teljes út során az egyedüli nehézséget a sziklán lecsorgó, a nap által megolvasztott hóolvadék jelentette, ami az árnyékos részeken visszafagyott és helyenként összefüggő jégpáncélt képezett.

Fent elég erős, hideg szél volt, úgyhogy gyorsan elpakoltam a biztosító szettet, csináltam pár fotót, és lefelé indultam a két út egyikén, amely a hegy törmeléklejtőjét harántolva vezetett vissza előbb a steig beszállásához, majd onnan ugyanazon az úton vissza, amelyiken felfelé mentem. A törmeléklejtőn lefelé gyalogolni rendkívül fárasztó és kényelmetlen volt, a törmelék többször is megindult alattam, aminek persze mindig elcsúszás lett a vége – legközelebb biztos, hogy a másik utat választom. A beszállásnál megálltam kicsit táplálkozni és végignézni, ahogy két srác nekiindul a falnak, majd amikor eltűntek valamelyik hasadékban, tovább indultam lefelé. Mivel mire a parkolóba értem a családom még nem ért oda, elindultam gyalog a faluba, aminek idilli szombat délutáni alpesi hangulata volt. Mire a falu végére értem, megérkezett a családom is, felvettek és már robogtunk is hazafelé.

Összességében a teljes túrát 5 óra alatt sikerült megtenni. Kellemesen fárasztó volt, de nem végletekig kimerítő, bátran neki lehet menni átlagos, vagy annál picit jobb kondival, viszont a szédülésmentesség elengedhetetlen. Meglepő volt számomra, hogy sem út közben, sem a csúcson nem volt térerő, nem tudom, hogy ez állandó, vagy csak átmeneti jelenség volt. A leírások említenek lehajlott vaskampókat, amik időnként elbizonytalaníthatják a mászót, de kis odafigyeléssel használhatók.

(Fotó és szöveg: Koós Máté)

A családos program

Ha azonos érdeklődésű (és majdnem azonos erőnlétű) társakkal indulunk neki, akkor a kis csoportunk egymást segítve le tudja küzdeni a nehézségeket. De mi van akkor, ha két vagy több generáció akar osztozni az élményekben?

A Rax-Schneeberg hegycsoport szinte optimális megoldást kínál a magashegyi izgalmakat kereső, ám különböző korú és erőnlétű túrázóknak. Egy három generációs, egynapos, élménydús programajánlat következik.

A megközelítésre általunk kipróbált, optimálisan költségtakarékos (autópályadíj-mentes), és elviselhető időtartamú útvonal: Zirc - Hárskút - Márkó - 8-as út - Jánosháza - 84-es út - Sárvár elkerülő - 88-as út - 86-os út - Szombathely elkerülő - 87-es út - Kőszeg - Rattersdorf - 55-ös út - Grimmenstein - 54-es út - Hinterleiten - L134-es út - Kirchberg am Wechsel - Gloggnitz - 27-es út - Payerbach - Reichenau an der Rax. Itt vagy a 27-es úton a Höllental felé, vagy az L-135-ös úton Prein felé (mindkét helyről több mászóút is indul, mi ez utóbbit választottuk). A mászóút leírásában szereplő parkolókban lehet aztán megállni. Az út Zircről kb. 4 óra hét végi forgalmi és őszi, nem havas útviszonyok mellett (az ausztriai sebességkorlátozásokat és autógumi-, ill. hólánc-előírásokat igen ajánlatos betartani).

Ha reggel 6-kor indulunk Zircről, a Prein-i mászóút-parkolóban 10-kor ki tud szállni a mászóút-kedvelő útitársunk. Arra kell számítanunk, hogy a fel- és lemászásra legkevesebb 4-5 órára lesz szüksége (lásd az előző beszámolót). A többiek a kiszállás után indulhatnak tovább a Reichenau-Payerbach-Gloggnitz útvonalon Puchberg am Schneeberg-be (40 km, kb. egy óra út), ahol (szezontól függően) nehéz vagy még nehezebb parkolót találni, annak ellenére, hogy a falucska az osztrák turisztikai hagyományokhoz híven professzionálisan szervezett parkolórendszerrel rendelkezik (időtakarékosság végett ne is próbálkozzunk a vasútállomáshoz közeli parkolóval…).

Ballagjunk át a vasútállomásra, és váltsuk meg a jegyünket a Szalamandra-vasútra. A honlapon magyarul is mindent elolvashatunk erről a 115 éves, nagyon érdekes műszaki alkotásról (a szerelvényekben az osztrák, angol után magyarul is; az általam ismert egyetlen, jelentősebb külföldi – sőt, nyugati! – kirándulóhely, ahol a magyar is célcsoport, legalább is nyelvében…). 50 perc alatt kapaszkodik fel 10 km hosszan az 1800 m magasan fekvő vasútállomásra. Az élmény lenyűgöző. A vonatablakból kitekintve hihetetlen meredekségű pályán visz fel a fogaskerekű, mellettünk túrázók gyalogolnak, és az utazás alatt átéljük a középiskolás földrajzkönyvekből a magashegyi flóráról olvasottakat a lombos erdőktől a kúszófenyőkig és a széljárta, havas fennsíkon még mindig szirmot bontó, számunkra ismeretlen pici kék virágokig.

Kisgyermekek számára feledhetetlen a sziklavilágban felépített játszótér, a bármikor előforduló hófoltok, fent negyedórás távolságra két, melegedést és ellátását is kínáló menedékház (inkább „Hütte”), de ha valaki a csúcsra hajt, ott is van egy, ez 3 órás körút.

Az Erzsébet királyné tiszteletére emelt, valóban felhők feletti kápolnában a figyelmes szemlélő felfedezheti, hogy az egyik festett ablak adományozója a sörgyáros Dreher Antal és felesége voltak. Elképesztően gyönyörű kilátás mindenfelé (a délelőtt elhagyott Rax-ra is, ahol a mászótársunk éppen a sziklafalon lóg), 1800-2000 méter magasan vagyunk.

Ügyeljünk arra, hogy ha nem gyalog, hanem a Szalamandra-vasúttal akarunk lemenni, és így is váltottuk meg a jegyünket, akkor nem szabad lekésni a választott visszainduló járatot. Ugyanis csak annyi jegyet adnak ki, amennyi férőhely a vonaton van. Ahogy a fogaskerekű halad a völgy felé, minden állomás előtt bemondják, hogy gyalog mennyi idő elérni Puchberget – azok kedvéért, akik meggondolnák magukat, és lefelé menet közben kiszállnának. A felső végállomás előtti megállóban (Baumgarten) oda és vissza is 5 percet áll, ezalatt csak ki kell lépnünk a vonatból, hogy két és fél euróért egy hatalmas, friss, meleg töltött fánkot vegyünk a peronbüfében (vagy használjuk a rendes, vízöblítéses(!) vécét, esetleg alulról is elkészítsük az első közeli fényképet a Schneeberg tetejéről).

Ha már mi nem voltunk elég figyelmesek: a menetjegyet érdemes jól megnézni, mert lehet, hogy egy grátisz forró kávéra is beváltható az egyik fenti „Hütte”-ben, ami nem utolsó dolog a metsző hidegben és szélben…

Puchbergbe visszaérkezve ismét kb. egy óra vissza Prein, ahol felvesszük az épen és egészben a Raxról leszállt útitársunkat, és négy óra múlva Zircen vagyunk.

Költségek: típustól függően kb. háromnegyed tank benzin, a Salamanderbahn-menetjegy a felső végállomásig és vissza 33 €, gyerekeknek a fele. A téli szezonban azonban nem közlekedik. A teljes túra Zirctől 14-16 óra, tehát egy jó fárasztó, de nagyon izgalmas nap.

(Fotó: KoósG)