Minden egészségügyre költött forint veszteség, hát lehetőleg ne költsünk rá, de balhé se legyen – ez a kettősség jellemzi a hazai szemléletet, mondja Tótth Árpád, aki a zirci kórház főigazgatói székét hagyta hátra, hogy Norvégiában részt vegyen 11 helyi kórház és az északi régió teljes egészségügyi ellátásának szervezésében.
Elemző tanácsadó abban az országban, ahol Európában a legtöbbet költik egészségügyre. Mit elemez?
Egészségügyi minőségindikátorokat, amelyek megmutatják, hogy az északi régió ellátása minőségben és/vagy hozzáférhetőségben hol marad el az országos átlagtól. Norvégiában országos szinten képeznek és figyelnek 47-féle indikátort. Ebben van olyan teljesen hétköznapi, mint a várakozási idő, meg olyan is, hogy például a daganatos betegek hány százaléka jut 20 napon belül kezelésre, illetve vizsgálatra, vagy hogy hány cukorbeteg veszíti el a lábát.
Ez nyilvános?
Ez olyan szinten nyilvános, hogy bárki hozzáférhet, sőt, kórházra lebontvamegnézheti. Ez Norvégiában is új, 2-3 éve kezdték. Az elmúlt 20 évben nagyon komoly egészségügyi fejlesztéseket hajtottak végre, de már nem nagyon akarnak többet költeni a mostaninál.
Ami mennyi?
Közkiadásokra vetítve ötször annyi, mint Magyarországon.
Norvégiában az egészségügy prioritás, nem veszteségtermelő „muszáj ágazat”, hanem olyan, ami hozzájárul a társadalom sikerességéhez.Amelyik társadalomban az emberek tovább maradnak egészségesek, ami nemcsak munkaképességet, hanem funkcióképességet is jelent, az sikeresebb lesz. Az a 72 éves is hasznot termel, aki az unokájának mesél a múltról. Aki vigyáz a legkisebbekre. És ebben nagyon nagy érték rejlik, ezt a norvégok felismerik, és ebbe invesztálnak.
A jelenleginél többet viszont már nem szívesen költenének, most már tudni akarják, hogy miért vannak mégis egyes szakterületeken hosszú várólisták, és egyáltalán, hogy a pénzükért milyen értéket kapnak.
AZ EGÉSZSÉGÜGY FINANSZÍROZÁSA NORVÉGIÁBAN ÉS MAGYARORSZÁGON
Erre azt is lehet mondani, hogy könnyű ötször többet költeni ott, ahol ötször annyi pénz van. Az ellátás minőségét elemezni viszont épp ezért érdemes lenne itthon is. Miért nem itt csinálja?
A magyar egészségügy megjavítása szerintem pusztán belülről szerzett tapasztalatokkal nem lehetséges. Ha itt szocializálódik valaki, ahogy én is itt tettem, eszébe se jut, hogy valami máshogy is működhet.
Tótth Árpád 15 évig mentőorvos, közben a veszprémi kórház orvos igazgatója, majd a zirci kórház főigazgatója, a Magyar Egészség-gazdaságtani Társaság elnöke, másfél éve pedig a Helse Nord, az észak-norvégiai regionális egészségügyi hatóság elemző orvos tanácsadója. Az egészségügyi ellátás minőségéhez dolgoz ki indikátorokat, elemzéseket készít, közben figyeli, mitől működik jól vagy nem jól a norvég egészségügy.
Ha BMW-t akarunk gyártani, ki kell menni a BMW gyárba, mert csak ott, a „munkapad mellett” lehet megtanulni, mitől és hogyan lesz egy autó csúcskategóriás. Nem csak attól, hogy drága anyagokból készül.
De kellene itthon, amit ön tud?
Most nem. Erre egyelőre nincs kereslet. Ma Magyarországon az egészségügyi rendszer alakítása nem tudás, hanem hatalmi és tapasztalati, sokszor „vélelmi” alapon zajlik. A siker fokmérője az, hogy ki mennyire igazodik a gyakran változó központi elvárásrendszerhez.
Mit takar ez a központi elvárás?
Teljes és feltétel nélküli lojalitást plusz botránymentes működést. És még egy dolgot: minél kevesebbet kelljen az egészségügyre költeni. Az egészségügy olyan kategóriába került, amely társadalmi hasznosság szempontjából az utolsók között van, és ez értékrendi kérdés. Nincs így kimondva, de szemlátomást a jelenlegi és az előző kormányzatok szemében is minden egészségügyre költött forint veszteség. De elvárás az is, hogy balhé se legyen. Ez a kettősség jellemzi a hatalmi mozgást
Ha kell, akár tagadjuk le, hogy baj van: nem, nincs semmi probléma, igen, kifizetjük a túlórákat, igen, mindenki minden ellátást meg fog kapni, nem, nem kell kórházakat bezárni, sőt, újakat építünk – hazudunk. És ez a hazugság 20-25 éve jellemzője a rendszernek. Hazudunk magunknak, hazudunk a betegeinknek, hazudunk a politikusainknak, a politikusaink hazudnak nekünk. Rengeteg hazugsággal élünk, de előbb-utóbb elérkezik az igazság pillanata, és mindezzel szembe kell nézni.
A két ország egészségügye között nyilván nem csupán a pénz és a nyilvános minőségindikátorok jelentik a különbséget. Azt mondta, az elemzések bevezetését a norvégiai várólisták felszámolásának igénye is motiválta.
Tény, hogy vannak hosszú várólisták. A jó hír, hogy vannak, és ezek átláthatóak, azaz minden érintett számára világos, hol és mennyit kell várnia. Emellett nemcsak a várólista átlátható, de az is, hogy ki mikor jogosult előnyre a várólistán. Minden szakma összeállította, hogy kik azok, akiknek elsőbbséget kell kapniuk, vagyis sorra kell kerülniük a beavatkozáshoz vagy a vizsgálathoz egy bizonyos határidőn belül.
Vizsgálathoz várólista? Tudható, hogy mikor és miért kerülök éppen akkor sorra például az ortopédián? Magyarországon erről nincs lista, ehelyett beutalási rendnek és előjegyzési rendnek hívják.
Norvégiában minden várólista, ahol a betegnek várakoznia kell. Ez nemzeti szinten egységes, rendszeresen felülvizsgálják, és mindenkimegismerheti.
Mennyire tartják be a betegek? Vagy mennyire próbálják kijátszani hálapénzzel, protekcióval?
Szóba sem kerül. Norvégiában nagyon fontos alapelv, hogy mindenki egyenlő mindenkivel. Amikor odakerültem, az egyik dolog, amire felhívták a figyelmemet, az volt, hogy semmivel sem vagyok különb másoknál, és ha sor van, akkor mindenki sorba áll, a főigazgató is.
Mielőtt leültünk beszélgetni, tartott egy előadást, ott is azt mondta, hogy ha visszaélés van, és kiderül, mindenki egyformán bukik, függetlenül attól, hol helyezkedik el a hierarchiában.
A norvégok meg általában a skandinávok nem nagyon szeretik a kontrollt, és rájöttek, hogy az ellenőrzés nagyon sok energiát köt le. Akit ellenőriznek, az adatokat ad, egyeztet, elszámol, mindent csinál, csak nem a munkáját végzi, vagy ha mégis, akkor stresszben és frusztráltan. Abból indulnak ki, hogy mindenki el akarja végezni jó minőségben azt a munkát, amire szerződött, képes is rá, és ha hibázik, akkor ki tudja kijavítani. Viszont ha szándékosan csal, akkor mindegy, kiről van szó, nincs több lehetőség, a legfelsőbb polcról is lebukik.
Az egyenlőségből az is következik, hogy az egészségért, a betegért mindenki felelősséget vállal. Partner a beteg és az orvos, partner az orvos, a nővér és a gyógytornász, és partner az orvos és a többi orvos. Mindenkinek ugyanaz a célja: hogy a beteg el tudja látni a napi feladatait, el tudja érni azokat a hétköznapi dolgokat, amik boldoggá teszik. Legyen ez akár az, hogy el tud menni síelni, vagy csak annyi, hogy el tud menni heti egyszer a boltba.
Csak humanitárius szempontból jó ez, vagy pénzügyileg is megéri?
Az a kérdés, hogy mit kapott az egyén és a társadalom abból, hogy valakinek több, minőségi időt adtunk; hogy olyan állapotban tartottuk, hogy az egyéni céljait el tudja érni, be tudja tölteni a családi, társadalmi funkcióit. Ezt nehezen lehet mérni, de vannak már rá modellek.
A következő forradalmi áttörés az lesz, amikor jó közelítéssel meg tudjuk mutatni ezt is, és azt tudjuk mondani a politikusainknak, hogy nemcsak az számít, mennyit spóroltunk a táppénzen vagy egy laparoszkópos műtéttel, hanem hogy amit, mondjuk, a krónikus betegekre költünk, azért nagyon komoly, eddig pénzben ki nem fejezhető értéket is kapunk. (A diagram fölé mozgatva az egeret megjelennek az értékek.)
Forrás: http://vs.hu/